Főoldal > Kiállítások > Bényi Eszter és Sulyok Gabriella

Karinthy Szalon

Bényi Eszter textilművész és Sulyok Gabriella grafikusművész

FONAL-RAJZ - 2001. október 16 – november 8.

Bényi Eszter textilművész 1972-77 között végezte el a Magyar Iparművészeti Főiskolát. Mesterei Szilvitzky Margit, Eigel István és Plesnivy Károly voltak. Szívesen választ témát az épített és a természeti környezetből. A téma gyakran ürügy egy másfajta építkezésre: a felületeket eltolja, mozaikossá alakítja, ám ebben a geometriában is felsejlenek eredendő élményei. Gyári szőnyegtervei is e tanulságok felhasználásával születnek. 1992-től a Millart csoport tagja.

 

Sulyok Gabriella 1959-1964 között végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Mesterei Fónyi Géza és Barcsay Jenő voltak. Egyedi rajzait és rézkarcait egyaránt a lendületes vonalvezetés, az érzékeny rajz jellemzi. Individuálisan szimbolikus figurális kompozícióktól az egyénien átírt realisztikus vedutákig terjed tematikája. 1970-től több évig foglalkozott az ókori keleti mitológiával: rajzsorozatot és rézkarcokat készített, melyekben a közel-keleti életélmény elementáris teremtőjét ragadta meg.

 

Fonal és rajz, összeköthető-e a kettő? Úgy igen, ha a szavak mögött rejlő magatartást vesszük, magyarán a textilművész és a grafikusművész önkifejezésének lényegét: a kárpitban és a rajzban megtestesülő világmagyarázatot. Ami egyiküknél és a másikuknál is nem más, mint a legszemélyesebb jegyekkel átitatott - szerencsés esetben bennünk katarzist kiváltó - kozmikus látomás.

Látomás? Sokkal inkább látomás-sorozat. Hiszen a munkáival nagyobb időszakot, mintegy másfél évtizedet átfogó Bényi Eszter az Esőünnep (1986) című, harmóniát sugalló szövött faliképétől így jutott el, mintegy gondolkodásának mélyülését tudatosítva, a mitológiát benső élménnyé avató gobelinig ("Amint fenn, úgy lenn", 2001). És Sulyok Gabriella, az érzelmeinket (legkivált saját szorongását s félelmeit) a szikét fogó orvos pontosságával boncoló grafikusművész ugyancsak a némelykor szürreálissá növő látomás-sorral jelzi, hogy Goya szíve (1997), ez a szépségében is elképesztő, paradox: élő s lüktető műtárgy - vagy a jelképiségével sugallt akol-meleg - szintén ott van a legfrissebb tusrajzokban, az Élményeink I-V. (2001) lapjain.

Azonnal szemünkbe tűnhet az érzékeny rendezés: a textilkép és a grafika - mert nem egyszer hangsúlyoztatik az azonos formaélmény - egymást erősíti. S a teret növelő hatása letagadhatatlan: a hosszanti tengelyen álló néző észlelheti, hogy a kisebbik terem ajtókivágásában fölvillanó Bényi-kárpit (Világok határán, 2000) mily elegáns monumentalitást kölcsönöz az így meghosszabbított kiállító-helyiségnek. Ám a Karinthy Szalon falait nézve az is rögtön kiderül - képi és formai összecsengések ide vagy oda -, hogy két különálló, önálló karakterű művésszel van dolgunk. Mindkettőnek jól megjegyezhető saját arca van, s ezért a Fonal - rajz együttes képét és összbenyomását nem feledve illik őket - művészetüket - külön-külön tárgyalni.

Bényi Eszter a kárpitművészek azon csoportjába tartozik, akik a hagyományos gobelinre esküsznek. Minthogy ismeri a szövőszéket és jó barátságban van az anyaggal - legtöbbször a gyapjúval -, nála a modernség másképp jelentkezik, mint a csomót csomóra halmozó, a kézmíves munkát ötletes anyagok (drót, üveg, műanyag, stb.) fölvitelével kiváltó művészeknél. Az ő kárpitja nem a dudorok, kiálló térplasztikák, ide-oda lógó szálak és "fonatok" egyvelegétől modern, hanem az esztétikai síkban rendezett tartalomtól. Vagyis a szövött faliképen megjelenített, hol a figuralitáshoz közelítő, hol az absztrakt felé hajló formavilág attól eleven, hogy az emlékezést - egy külföldi utazást, a valamely szigeten eltöltött, ám egyetlen hatékony pillanattá rögzült időt - át- meg átjárja a mitológia (úgyis, mint a filozofikum felé törekvő szabad szellem) és a szín- és formakáprázatot szülő műveltségélmény (például az irodalom) megannyi hulláma.

Az elementáris, a textilnek mint látványnak különleges erőt adó anyagszerűség nem gátja a gobelin mögöttesében fölsejlő líraiság vagy valamely más érzéstömb kibontásának. A pasztellszínek, a szürke, a barna, a kék őszi melankóliájában - például a keleti filozófiát sejtető, a felhők között megcsillanó fémszállal az időtlen idő ragyogását reveláló Esőünnep (1986) láttán - nem az elmúlás-élmény dominál, hanem a földi vándort a fény útján térdre kényszerítő, áhítattal teli megcsendesedés. Pedig itt az erőteljes kontúrú formák, a színek - világos és sötét - a látványt befelé mélyítő kontrasztja különleges rendet eredményez. Ez az egyszerű, de jól megkomponált szerkezet a későbbi időszakban megváltozik. Jóllehet a Fáradt levél (1989) című kompozíción még érezni - az erős kontúrok, a megnevezéssel szembeni valaminő határozottság ellenére is - a melankólia jelenlétét vagy annak illuzórikus továbbgondolását, az esztétikai szép dominanciájával is a szövött kép előre - az összetettebb élmény- és formavilág felé - mutat.

Ezt a gazdagodást nem annyira a Befejezetlen mondatok (1991) homokszínből kivilágló oszlopsora mutatja (bár a lefelé világosodó vertikálisoknak - az elsőnek és a nyolcadiknak - megvan a bája), hanem a Csend (1993) fáinak és parti szikláinak visszafogott zenéje éppúgy, mint A végtelen partjain (2001) - kép a képben - kereten (kereteken) túli, mindent áttörő hullámzása. Ez az átszellemített valóság, Petőfi zsenijéből kiindulva, a kárpit közepén lévő triptichont, vagyis a fák susogását ("Piroslik már a fákon a levél" - Petőfi emlékére, 1998) szinte érzéki módon megemeli a szakralitás szintjére; s ennek az álomtalpazatnak azért van tartása, mert a körülötte lévő 12 fehér folt (fák, cserjéseikkel) őrködik az egyszerre földi és égi valóságon.

Bényi Eszter ezeken a kárpitokon elkapott valamit a kifejezhetetlen vagy anyaggal alig kifejezhető értéktartalmakból, amelyek egyben - kiszámíthatatlan a fejlődés ritmusa - lélektartalmak is. Hiába űzetett ki a nagy méretű gobelineket toborzó szépművészeti Múzeum tárlatából a Világok határán (2000) - ez az elképesztően szép, a napfogyatkozást elemi erővel megidéző szövött falikép -, minden négyzetcentiméterén észlelhető - ott van - a költői (nemcsak technikai) tudatosodás megannyi jele: a fénycsíkokkal megszaggatott napkarima vonzó képisége, a szürke-kék-barna álom-hullámzása, a felső és alsó bordűr tarsolylemezekből díszített (néha absztrakttá váló) 5-5 tisztaságjelképe. Az "Amint fenn, úgy lenn" (2001) Hermész Triszmegisztosz, a mitológiai alak bűvkörében építődik, akit a régiek az időszámítás, a mérés és a mérték isteneként tiszteltek. Így már érthető az "ábrázolt" víztükör és a benne visszaálmodott konkrét sziget valódisága, s minden képzeletet felülmúló lebegése. Az Utak (2001), ahogyan rajta eggyé válik a keleti misztika a kereszténységgel, külön tanulmányt érdemelne; minden szürke téglalapja, a megszaggatott szürke-fekete vízszintesekkel, maga a képpé fogalmazott talány.

Sulyok Gabriella tizenegy tusrajzát és kilenc grafit-kréta-lapját - mind az utóbbi pár év terméke - bocsátotta szemlére. Egy-kettőt közülük másutt is láttunk, de itt, a Karinthy Szalonban különös fény övezi a kollekciót. A fájdalom fénye? A befelé fordulás fénye? A grafikai hálót és a grafit bársonyát a művész rejtekhelynek használja, ám olyannyira nyíltan megvallja érzéseit, hogy eme remekmívű lapokon szinte előttünk az élete (életének legutóbbi szakasza). S ha értjük is a fájdalom, az egyedüllét, a már-már kozmikussá növesztett magány rajzi-formai megfelelőjét (nincs az a vonalrács, amiből valaminő oltalomkereső tisztasággal ne lenne kiút), a lapokon sosem az elbeszélés, a történet kap rögzítést, sokkal inkább az esztétikusnak (bár legyen rút) nevezhető vonal- és foltrengetegben megbúvó lélekmozdulások esszenciája.

Sulyok Gabriellánál maga a kép - a grafika - a drámai történés. Ahogyan jelentőséget kap a két elmenő figura (Távolodók, 2001) csaknem érzéki hátaktja (a bal oldali csupa fekete folt, a jobb oldalon lévő a fehéres vonalhálóban megdidergő), úgy válik egyre nyilvánvalóbbá: a művész a párosoknak, a férfi-nő alakzatoknak (egymást oltalmazó védőbástyáknak) külön szerepet szán. Elképzelésében - költői átszellemítésében - ezek a párok (vagy csak félig ábrázolt párok) a teremtés oszlopai. Mégis, sűrű érzelmi életükben, erotikára utaló mozzanataikban a beteljesülésen kívül ott az elvágyódás is. Mintha lenne egy külső ítélkező - a bennünk lakozó, de belőlünk minduntalan kitörni akaró Isten -, aki helyére tudná billenteni a világ apró történéseit, ideértve természetesen a személy (személyiségek) megbicsakló dolgait. Ha Ketten (2001) - miként az egyik remek grafika címe közli -, akkor erősebben is? A képi valóság azt sugallja: igen. Hiszen a fekete bársony, a grafika bársonyát gyémántragyogásúvá érzékítő nő fej, rejtélyes hajzuhatagával, előre néz, és mégis magába gubódzik, hiába ösztökélné a háta megetti riadt erő (egy tanácstalan férfi?) az út további megtételére. De a vágyott jövő valamiféle kiút is ebből az állapotból.

Az Élményeink I-V. (2001) ellebegő erotikus tusrajzok; bennük a csúnya, a rút válik fokozatosan széppé. Hiszen az általánosítás nem engedi, hogy az arc mint érzelmi tükör nyílttá, fölismerhetővé váljék. De a szép attól szép, hogy a tiszta fehér felület költői nincse viszszafelel az erőteljesebben megrajzolt van-ra. Ha a II-es lap - szeretkező párja? - a legsűrűbb vonalhálót mutatja, akkor a leglégiesebb a IV-es grafika sejtelmes, vékony kontúrú testemléke. Olyan tisztán szólnak ezek a lapok, mint egy szonáta. Elsősorban attól mesteriek, hogy egyetlen fölösleges vonal (vonalrészecske) sincs rajtuk. Mégis telítettek, készek, a végsőkig megformáltak. Ez a drámai vonaljáték, az érzékek hullámzásának ez a képi megvalósulása csak érett, komoly művész sajátja lehet.

Mint ahogyan az a frissebb keletű grafikák (némelykor krétával dúsított ceruzarajzok) megannyi érzelem-térképe is. A Hűlő szív (1999) hegymagasának rejtélye benne van az egész életműben. Itt egy valóságos - a legérzékenyebb, legnélkülözhetetlenebb - testrész ábrázoltatott, rajta az erek hálója kötöttségünk árboca-terhe. Ám a csillogó grafit sejtelmessége ezt a valódi domborulatot, a figuralitás és az absztrakció mezsgyéjén, valamenynyire egy nő testrészének is láttatja. Mintha az anyaölből (a szerető öléből) sarjadt élet azonos volna a lüktetéssel, a teremtéssel. A képjáték mögött természetesen egy régebbi klaszszikus grafika, a Goya szíve (1997) tünékeny érzékisége, szimbólumrendszere is fölsejlik. Minden Sulyok Gabriella-rajz attól különlegesen költői, hogy rétegzettségében - áttűnéseiben - egy valódi művész érzelemviharai és megcsendesedései kapnak nyílt, tiszta, nemegyszer a külső szemlélőt is megrendítő formát.

 

Szakolczay Lajos: Fonal - rajz
Bényi Eszter gobelinjei és Sulyok Gabriella grafikái a Karinthy Szalonban
http://www.argus.hu/2001_06/ke_szakolczay.html

 

 

{ Az oldal tetejére }

 

Archívum »


Archívum PDF Archívum PDF letöltés Archívum


www.karinthyszalon.hu

Copyright © 2001-2009 Karinthy Szalon
Webdesign © 2004-2009 www.e3.hu