Főoldal > Kiállítások > Egyed László

Egyed László képzőművész

IntAKT – 2001. február 14 – március 5.

Hazugság, lopás, csalás és művészetnek nevezett tevékenység?

Rám kérdezel, vagy általában? Mert az utóbbira nem, vagy csak közhelyeket tudok válaszolni. (Bár semmi garancia nincs arra, hogy az előbbiben el tudom kerülni ezt a fajta kudarcot.) Tehát: Én mind a három bűnben vétkes vagyok. (A hazugság-csalást most összevonom.) Mivel képeim reálisaknak, olykor fotószerűeknek hatnak, - ámde csak én tudom, mennyire nincs így -, ezt csak hazugságok, csalások hosszú-hosszú sorával tudom elérni. Lopni meg mindig kész vagyok. Olykor szemérmetlenül, változtatás nélkül. Szerencsésebb pillanatban csak ötletet ad egy vki más által készített kép. Azt bizton állíthatom, hogy mindig, minden képet azzal a primér szándékkal nézek, hogy mit hasznosíthatnék.

Természetesen rád kérdezek, s akár képeken keresztül is konkretizálhatnánk ezeket az általános fogalmakat. Tudnál-e mutatni egy olyan képedet, amelyet te magad is, vagy mások, akik látták, egyaránt "realistának", "fotószerűnek" nevezték, miközben a képen láthatónak nincs túl sok köze az eredeti, élő beállításhoz? Lenne kedved egy ilyen képen keresztüli önleleplezéshez, vagy szemtelennek tartod a kérdést?

Ez egy szénrajz. Szándékom szerint fotószerű. A valóságban nem ilyenek voltak a fényviszonyok. Ezt csak azért hazudtam, mert az érdekelt, (mint nem túl ritkán), hogy meddig lehet úgy redukálni az információt, hogy a hiány ne alulinformáltság érzetét keltse a nézőben. Úgy csinálok, mintha rengeteg részlet nem lenne ott, vagy nem látnám. Néhány részlet elképzelhető, hogy speciális fény-árnyék feltételek mellett így látszódjon, (ne látszódjon,) de nem hinném, hogy van olyan konstelláció, hogy az alsó kar ilyen váratlanul és indokolatlanul feketébe váltson. Sok hasonló csalás van még, de nézzük a lopásokat. A fény-árnyék kontrasztot (sajnos) nem én találtam ki.
A fényképeken kívül Caravaggio az egyik, aki rám nagyon hatott. És persze Csernus is, aki (feltételezhetően) szintén sok Caravaggiot nézett. Tőlük (a technikán kívül) leginkább a komponálásom különbözik. A klasszikus kánon szerint, ha a kép témája döntően valamelyik oldalon van, s azt nem kompenzálja semmi, akkor a kép "felborul". Tehát, nagy valószínűséggel egy klasszikus mester nem engedte volna, hogy így helyezzem el a modellemet a térben. Ráadásul, ha már ilyen "szerencsétlenül" komponáltam, akkor a figurának a nagy tér felé kéne fordulnia. Őszinte bánatomra a dekomponálásban sem vagyok forradalmi. Sokan megengedtek ekkora, vagy még furcsább szerkesztést maguknak. Nekem most leginkább Degas jut az eszembe, akit talán szintén jobban szeretek a megengedhetőnél.

A lopás, (...) például az idézet kifejezés szerint, hogyan, miben segíti a rajzolásról, vagy a képekről való gondolkodást? Mi kell ahhoz, hogy egy képpel elkezdj foglalkozni, s ez aztán annak felülrajzolásához vezessen?

Nem tudom. Még gondolkodom rajta, és ha eszembe jut, akkor válaszolok. -Talán, ha asszociálni kezdek egy olyan képre, amit pökhendien eredetinek képzelek. De lehet, hogy még ez sem van így, csak nem jut eszembe a "tuti".

Vannak olyan objektív szempontok, amelyek segítségével megállapítható és leírható valamilyen művészinek nevezett produktum "minősége", "értéke"? Egyáltalán, milyen paraméterek alapján lehet, illetve érdemes képekről beszélni?

Nehéz, talán a számomra túl nehéz ez a kérdés. Azt bizton állíthatom, hogy még nem sikerült megtalálnom a választ arra az "egyszerű" kérdésre, hogy mi a különbség egy fércmű és egy remekmű között. Ellenben sok konkrét példával szolgálhatok az ellenkezőjére, mely azt látszik bizonyítani, hogy az olykor csalhatatlannak tűnő kvalitás érzékünk egy fabatkát sem ér. Ha akarod, akkor részletesebben kifejtem, csak attól félek, túl hosszúra nyúlna a monológom. Szeretnék kérni itt is legalább egy példát, amelyrol úgy érzed, elég pregnáns ahhoz, hogy érzékelhessük, szerinted mitol jó az a bizonyos kép. Sokféle példát hozhatnék azzal a megkötéssel, hogy ami az egyik képnek az erénye, az esetleg épp a másik gyenge pontja. Erre a paradoxonnak és talán nagyképű(nek hangzó) kijelentésre hagy hívjam segítségül Rembrandt Három kereszt című rézkarcának két fázisát. A korábbin mindent szépen megrajzolt. Úgyszólván hibátlan mű, bár egy kicsit patetikus, színpadias. A végleges változatban "tönkre tette" a "szép" rézkarcot. A finoman megrajzolt figurákat néhány helyen teljesen eltüntette, máskor durván áthúzta, megsemmisítette. Az újonnan felkerült figurák (pl. a kép közepén lévő lovas) rossz arányú. Hatalmas, a többi figuránál sokkal nagyobb. A lova el sem bírná. Az egész sokkal durvább, nehézkesebb a korábbi változatnál. Mégis, (legalább is nekem,) épp ezektől a "rossz irányba" tett változásoktól vált sokkal drámaibbá a kép. A gesztus, ahogy Rembrandt szándékosan megsemmisítette a korábbi szép rajzát, ez a már-már öngyilkos gesztus, ez idézi fel nekem a drámát. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a megoldás csak erre a speciális esetre érvényes. Máskor -talán- célravezetobb nem tönkre tenni a már meglevő képet. (Illetve nem biztos, hogy attól jobb lesz!) Érthető, vagy lila, amit makogtam?

Nem hiszem lilának a válaszod, bár az nem teljesen világos, mit értesz itt "drámai" alatt? A képre, Rembrandt-ra, vagy rád vonatkozik-e itt a kifejezés?

A kérdéssel azonnal rávilágítottál, mennyire felszínesen, "nagyvonalúan" fogalmazok. Arra gondolok, hogy a két kép nekem együtt egy kép és a dráma a tönkretevés gesztusa. Ahogy Rembrandt nem találta a "szavakat" ahhoz, hogy kifejezze azt a szörnyűséget, hogy a Megváltót megfeszítették. Ehhez arra a gesztusra volt szüksége, hogy egy szép, nagy munkával, aprólékosan megrajzolt grafikát, hatalmas, durva gesztusokkal tönkretegyen. Ha igazam van ezzel az elemzéssel, (amiben azért nem vagyok maradéktalanul biztos,) akkor felmerül a kérdés, hogy van-e önmagában értéke egy műnek. Mennyire érthető, értelmezhető háttérinformációk nélkül. Azaz, ha nem ismerném a korábbi változatot, vagy sosem hallottam volna a bibliáról, hogy fogadnám a képet, mit értenék belőle?

Vinczellér Katalin interjúja Egyed Lászlóval (részletek)

{ Az oldal tetejére }

Archívum »

A Karinthy Szalon Budapest XI. kerületi Önkormányzatának kulturális intézménye. Fő feladata a kortárs képzőművészeti kiállítások létrehozása.
Emellett különféle közművelődési események színtere is. Programjai: különböző zenei rendezvények, könyvbemutatók, matinék, szaktanfolyamok, ismeretterjesztő előadások. Az intézményhez tartozik a Bartók 32 Galéria.

Copyright © 2001-2008. Karinthy Szalon.
Tárhely: UltraNet  |  XHTML és CSS  |  Creative Commons  |  Logók  |  Kapcsolat  |  Elérhetőségeink