A Színe és visszája című kiállítás a ruha tökéletes felszíne mögé néz: emlékek, történetek, láthatatlan egyedi munkák és a fast fashion jelensége is megjelenik a tárlaton. Bán Blanka, a tárlat egyik kurátora a ruhák intimitásáról, a textilipar visszájáról és az ökológiai válság személyes tapasztalatairól is mesél a 2026. október 6-án nyílt kiállítás kapcsán Kovács Gabinak. A tárlat az IMAGO Öko-Kulturális Labor, Willany Leó és a Karinthy Szalon eseménye.
A „Színe és visszája” cím már önmagában sok mindent elmond a kiállításról, hiszen ez a tárlatnak az egyik legfontosabb gondolata, vagyis, hogy a látható felszín mögött mindig van egy nagyon más, kevésbé látható oldal. Honnan indult ez a kurátori koncepció?
Blanka: Amikor az Ecker Klaudia ötletgazda által megálmodott IMÁGÓ Öko-Kulturális Labor rezidenciaprogramjának a keretein belül elkezdtünk a kiállítási koncepción dolgozni, egyértelmű volt, hogy nem a textil felszínét, hanem a visszáját szeretnénk megmutatni. Arra kerestük a választ, hogy mi tartja egyben a csillogó illúziót. Egy fast fashion ruhadarab kívülről tökéletesnek tűnik, miközben, ha megnézzük a belső oldalát, akkor láthatjuk a pontatlan öltéseket, a sietősen varrott vagy épp feleslegesen lógó cérnaszálakat, a karcoló, olcsó címkéket. A gondosan megtervezett felszín alatt ott van a kapkodás, a kizsákmányolás és a spórolás fizikai lenyomata. Ez a kettősség nemcsak a ruhaipar, hanem a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk egyik legerősebb metaforája. A „visszája” az a tér, ahová a társadalom a saját bűntudatát, a hulladékát és a láthatatlan munkát száműzi. Tomcsányi Sárával, a kiállítás társkurátorával az volt a célunk, hogy a rejtett, sokszor kényelmetlen, de nagyon is valóságos fonákot fordítsuk a néző felé. A Csombordi Rebeka, Farkas Aliz és Kozma Zsófia alkotásait bemutató tárlat arra ösztönzi a befogadót, hogy ne csak nézze a ruhát, hanem értse meg a szövetbe kódolt történeteket, a felhalmozás drámáját, valamint a természetestől való elszakadás fájdalmát és annak következményeit.
A ruha egyszerre a testünk második bőre, az önkifejezésünk eszköze és közben egy hatalmas iparág terméke is. Hogyan lehetett ezt a két megközelítést, vagyis a nagyon személyest és a társadalmi nézőpontot egyetlen kiállításban összekapcsolni?
Blanka: Ez a feszültség adja a kiállítás dinamikáját. A ruha a legintimebb tárgyunk, hiszen közvetlenül érintkezik a bőrünkkel, felveszi a testünk melegét, illatát és alakját, mindemellett velünk van a legkiszolgáltatottabb és a legünnepibb pillanatainkban is. Ugyanakkor paradox módon ez a leginkább globalizált termék: egy egyszerű pamutpóló is kontinenseken utazik keresztül, mielőtt a testünkhöz érne. Bele van kódolva a gyapotföldek vízigénye, a vegyszerek, egy távoli textilipari munkás verejtéke és az a logisztikai gépezet, ami idejuttatta. Ezt a két végletet úgy tudtuk összekapcsolni, hogy a ruhára nem egyszerű tárgyként és használati eszközként, hanem egy üzenetet hordozó felületként tekintettünk. Kozma Zsófi munkája megmutatja a legintimebb, legszemélyesebb viszonyt: a saját kelengyéjének a lassan, kézzel készített, szeretettel és várakozással teli darabjait. Farkas Aliz térinstallációja a végletes elidegenedést és a globális iparág pusztítását emeli be a térbe, ahol a ruha már nem egyéni, hanem tömeges, arctalan áldozati tárgy. A kettő közötti hidat pedig az a felismerés képezi Csombordi Rebeka installációjának a segítségével, hogy a legszemélyesebb döntésünk – mit veszünk fel reggel – egy hatalmas, bolygóméretű hálózat része. A Karinthy Szalon terében a látogató saját maga tapasztalja meg ezt a tágulást, így a saját testének a határától eljut a globális ökológiai krízis felismeréséig.
Miért éppen Csombordi Rebeka, Farkas Aliz és Kozma Zsófi munkái kerültek egymás mellé? Mi köti össze őket?
Blanka: Amikor az értékelő bizottsággal – Gébert Judittal, Zilahi Annával és Kaszás Tamással – végignéztük a rezidenciaprogram pályázatait, a három alkotó egy tökéletes, egymást kiegészítő ívet rajzolt ki. Összeköti őket a textilhez való viszonyuk egyedisége, miközben mindhárman teljesen más nyelven beszélnek. Kozma Zsófi a hagyomány és a megőrzés nyelvét használja. Ő az, aki a textilt kiszakítja a fogyasztói körforgásból és visszaadja neki az időt. A Ládafia projektben az anyagok új, mély érzelmi jelentést kapnak a horgolás és a hímzés lassú, türelmet igénylő folyamata által. Csombordi Rebeka a biológia és az abjekció nyelvén szólal meg. Az Exuvia a textilre, mint sebre, mutációra tekint. Ő hazai növényekkel – diólevéllel, bodzával – színez, miközben a műanyag keloidos daganatokat növeszt a textileken, zsigeri feszültséget teremtve a természetes és a szintetikus között. Farkas Aliz pedig az antropológia és a rendszerkritika hangján beszél. A The Offering című munka egy komplett fiktív vallást épít fel a fast fashion köré, ironikus és drámai módon reflektálva a chilei Atacama-sivatag ruhahegyeire vagy a ghánai piacok ruháira. Ők hárman nemcsak a térben, hanem időben is lefedik a témát: Zsófi a múltba nyúlva épít jövőt, Rebeka a torz jelen mutációit mutatja be, Aliz pedig a jövő disztópikus rituáléit vetíti elénk.
A kiállítás három léptékben – mikro-, mezo- és makroszinten – gondolkodik. Ez a három lépték hogyan vezeti végig a látogatót az egyéni megismeréstől, a nagyobb összefüggésekig, a társadalmi vagy az ökológiai problémákig?
Blanka: A kiállítást úgy képzeltük el, akár a fókusztávolság fokozatos átállítását egy fényképezőgépen. A mikroszinten kezdünk, Kozma Zsófi intim terében. A kelengyekészítés sosem volt magányos műfaj. Ezt az intim közösségi örökséget emelte be a kortárs térbe az a workshop, amely a Puncstorta kollektíva szervezésében, a Dajer Alapítványnál valósult meg. A látogató ebben az installációban behúzódhat a személyes emlékezetbe, hiszen a kelengye a befelé fordulás, a családi történetek, a női közösség megtartó erejének a szimbóluma. A kilenc nő által közösen készített ágytakaró láttán a látogató a saját emlékeivel, a nagymamája szekrényének az illatával vagy egy féltve őrzött ruhadarabjával is „találkozik”. Ez a tiszta kapcsolat az anyaggal. Innen átlépve a mezoszinten Csombordi Rebeka a fizikai, testi valóságot tárja fel. A befogadó találkozik a külvilág hatásaival és ez a találkozás fájdalmasabb. A rotható halmokra emlékeztető szobortestek, a textiltócsák a túlfogyasztás fizikai terhét jelentik meg a testen és a tájon. Itt a látogató már nem nosztalgiát érez, hanem kénytelen szembesülni azokkal a sebekkel, amelyeket a textil ejt rajtunk és a környezeten. Végül megérkezünk a makroszintre, Farkas Aliz munkájához, ami egy óriási, zajos, globális tabló. A videóinstalláció és a bolygóhatárokra reflektáló We Have Exactly Nine Earths földgömbök mind azt mutatják meg, hogy a mikroszinten elindult, mezoszinten eltorzult folyamat hogyan válik bolygóméretű rituális pusztítássá. A néző itt szembesül azzal, hogy az ő személyes, mikroszintű döntései hogyan etetik ezt a makroszintű, csillapíthatatlan „istenséget”. Ez a hármas tagolás segít abban, hogy a probléma ne egy absztrakt ökológiai adat maradjon, hanem a saját bőrünkből indulva értsük meg a globális hatást.
A kiállításon kiemelt szerepet kap az a kérdés, hogy mi történt azzal a régi, szinte organikus kapcsolatunkkal, amelyben egy ruha még emlékeket, történeteket és személyes kötődéseket őrzött. Ön szerint a ruhákhoz, az anyagokhoz való viszonyunk mikor és hogyan változott meg?
Blanka: A törés valahol a huszadik század második felében, de főleg az ezredforduló környékén, az „ultrafast fashion” megjelenésével következett be. Régen a textil előállítása emberfeletti munkát, időt és szakértelmet igényelt – egy ruha érték volt, amit átalakítottak, megfoltoztak, továbbadtak. Benne volt az emberi jelenlét: egy ember akár évtizedekig hordott egy darabot, aminek a bélését többször is kicserélték, de minden kopásnak története volt. Ma egy ruha sokszor csak addig létezik, amíg elkészül benne egy fotó. Ha egy póló annyiba kerül, mint egy csésze kávé, akkor nem tudunk hozzá kötődni, mert nincs benne gazdasági és érzelmi érzék. Azáltal, hogy kiszerveztük a termelést a harmadik világ láthatatlan, kizsákmányolt sarkaiba, megszakadt a kapcsolatunk a készítés folyamatával. Azonban ha nem látjuk a munkát, nem tudjuk tisztelni a tárgyat sem.
A kiállítás a II. Öko-Kulturális Hetek része. Mit tud hozzátenni a kortárs művészet az ökológiai gondolkodáshoz?
Blanka: A tudomány és a statisztika megadja nekünk az adatokat – tudjuk, hogy mennyi széndioxidot bocsát ki a textilipar, tudjuk, hogy évente 100.000 tonna (!) ruha végzi a chilei sivatagban -, viszont az adatokat ritkán változtatják meg az ember viselkedését. A klímaszorongás vagy az ökológiai apátia sokszor abból fakad, hogy az agyunkkal értjük a problémát, de érzelmileg képtelenek vagyunk feldolgozni azt. Itt lép be a kortárs művészet ereje: lefordítja a felfoghatatlant tapasztalattá. A művészet nemcsak sokkolni tud, hanem felkínálja az újrakapcsolódás lehetőségét is. Megmutatja, hogy a pusztulás mellett ott van az újraépítés, a gondoskodás és a „foltozás” esélye is. Az Öltések közt a jövő II. Öko-Kulturális Hetek pontosan erről szól: minden apró döntéssel, minden öltéssel egy újfajta jövőt varrhatunk össze.
A „Színe és visszája” végső soron arról is kérdez, hogy mit viszünk magunkkal tovább, és hogy milyen nyomokat, egyáltalán hagyunk-e nyomokat magunk után. Ön hogy látja ezt?
Blanka: Ez a tárlat legfájdalmasabb, de egyben leginkább reményteli kérdése. Jelenleg olyan nyomokat hagyunk magunk után – műanyagot az óceánokban, szintetikus ruhahegyeket a sivatagokban –, amelyek geológiai léptékben is túlélik az emberiséget. Olyan tárgyakat hagyunk hátra, amelyekből hiányzik a lélek, cserébe viszont fizikailag elpusztíthatatlanok. Ez egy torz hagyaték, de a jövőnk azon múlik, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni azt, ami marad utánunk, hiszen ennek a nyomnak inkább a gondoskodásunk lenyomatának kellene lennie. Ha megnézzük a kiállítást, benne van az ígéret. A Színe és visszája című tárlat végső üzenete az, hogy a kezeink között lévő szálak ugyanúgy képesek fojtogatni, mint ahogyan képesek összekötni és gyógyítani. Rajtunk áll, hogy a világunk „visszája” egy seb lesz, vagy egy olyan erős belső struktúra, ami képes megtartani a jövő generációit. Az Imágó Öko-Kulturális Labor missziója, valamint a Színe és visszája című kiállítás egy apró, de határozott lépés afelé, hogy újra megtanuljunk a gondoskodás fonalával szőni.
