A Svédországban élő és alkotó Mayer Hella Útválasztó című kiállítása december 12-én nyílt meg a Karinthy Szalonban. Az újévben január 18-áig látogatható tárlathoz kapcsolódóan az alábbiakban Schneller János művészettörténész megnyitóbeszédjének írott változatát közöljük.
„A kastély, melynek körvonalai már kezdtek föloldódni, némán állt, mint mindig, K. sosem látta még ott az élet legcsekélyebb jelét sem, ilyen távolról talán nem is lehetett volna kivenni semmit, a szem mégis életet kívánt, és sehogy sem akarta tűrni ezt a néma mozdulatlanságot. K., ha a kastélyra nézett, néha úgy érezte, olyasvalakit figyel, aki nyugodtan ül, és maga elé bámul, még csak nem is gondolataiba merülve, s éppen ezért minden egyébtől elzárkózva, hanem szabadon és semmivel sem törődve, mintha egyedül volna, és senki sem figyelné, és mégis észre kell vennie, hogy figyelik, ez azonban a legkevésbé sem háborgatja nyugalmát, s valóban – ki tudja, ok volt-e ez, vagy következmény – a megfigyelő pillantása nem bírt megállapodni rajta, és minduntalan lesiklott róla. Ezt a benyomását ma még csak megerősítette a korai alkonyat; minél tovább nézte, annál kevésbé ismert rá, annál mélyebben merült homályba minden.” Franz Kafka, A kastély, 8. fejezet
Tájképeket látunk, melyek ugyan valódi táji motívumokból állnak, összhatásukban mégis inkább állomképeknek hatnak, melyek képzeletbeli vidékekre invitálnak. Az ég halványan derengő, finom átmenetekből épülő felület, felhőtlenül, éppoly simán és egyenletesen feszül a horizont fölé, mint az alatta elterülő, olykor tükröződő vízfelület. Sokszor e kettő között feszül az emberlakta természet furcsán letisztult tere, ahol mintha mindenki mellékszereplő lenne, mint ottfelejtett staffázsfigurák, akinek sorsáról, személyiségéről, történetéről éppannyira nem tudunk meg konkrétumokat, mint magáról a tájról, ahová vetődtek. Az összhatás olyan, mintha a művész összegyűjtötte volna a trecento festészet egy-egy naiv tájrészletét, és ezekből építené fel saját képeit, de úgy, mintha megfelejtkezett volna a kép témájáról; hiányzik a cselekmény, hiányzik a középpont, ami köré a kép szerveződhetne, így motívumok esetlegesen, sokszor a komponáltság hiányának érzetét erősítve rendezik be a jelenetet. A fák, a bokrok, a hegyek azonban éppúgy stilizált foltokként jelennek meg, mint Giotto, vagy Duccio festményeinek hátterében. A sziklák, a kövek, éppoly naivan foltszerűek, mintha súlytalanul valamiféle papírmaséból kreált színpadi díszlet részei lennének. Ez a színpadszerűség, ez a kulissza hatás az, ami annyira zavarbaejtővé és titokzatossá teszi Mayer Hella képeit.
A művész, ugyanis lemond a részletekről és lecsupaszítja, kiüresíti képeit, és csak az általa fontosnak vélt formákat ábrázolja. Nem érdeklik apró részletek, sőt a nagy formákat is stilizálja, ezáltal az összhatás elidegenítő. Csak a lágy színátmenetek, a barátságos zöldek és a megnyugtató kékek oldják ezt az idegenséget. A festményen sok minden meghatározatlan; felhők és direkt fényforrás hiányában még a napszakot is nehéz megállapítani; mintha valamiféle általános alkonyi, vagy pirkadati derengés sugározná be a jeleneteket. Az összhatás mindenképpen titokzatos, már-már enigmatikus hatást kelt, melynek láttán hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a kép allegorikus, és így megfejtésre vár. A Fellegvár című képen elrejtett kulcslyuk is ezt az értelmezést erősíti: csak a zárba illő kulcsot kell megtalálni, amely majd a kép mögöttes jelentéseit is feltárja a néző előtt.
Erre utalnak a titokzatos, itt-ott felbukkanó szobrok, melyek nem sokban különböznek az emberektől, éppúgy magányosak, céltalanok, merevek és gazdátlanok. Nem tudjuk kiket ábrázolnak, ókori héroszokat, vagy keresztény szenteket, költőket vagy egyszerűen síremlékek, melyek egy régi temető utolsó hírmondói. Akárcsak az emlékművek, melyek lehetnek akár pogány szentélyek, sírboltok, kripták, vagy elhanyagolt kútházak, apró aediculák egy kastélyparkban. Mert az egyetlen, ami biztos, hogy parkokban járunk, olyan természeti környezetben, amit ember hozott létre, aki bokrot vágott, füvet nyírt, lépcsőt épített, ösvényt vágott, szobrot és emlékművet, néha még konkrét épületet is emelt. A parkok azonban itt elhagyott terek, szürrealitásukat erősíti a már említett derengő kékeszöld köd, a tárgyak éles modellálása, és a figurák vetett árnyékának teljes hiánya. Az összhatás valahol a René Magritte titokzatos szürrealizmusa és Giorgio de Chirico metafizikai festészete között helyezkedik el. Előbbitől a festésmódot, a titokzatosságot és a magányt, utóbbitól a kompozíciót és a jelenetek színpadszerűségét örökölte.
De mondhatnék más példát is. Ami először beugrott a képek láttán, az Mozart Varázsfuvolájának színpadképe volt, ahol a főhős és kísérője épp a helyes utat keresi Sarastro palotája felé, vagy éppen a halálos vízpróba előtt állna. Ezt a gondolattársítás erősítik az ösvények, a nyílások, a lépcsők, melyekről nem tudjuk meg, hogy hová vezetnek, de abban biztosak vagyunk, hogy miként a címadás is utal rá, talán akkor járunk a legjobban, ha metaforikusan értelmezzük őket. Ismét elérkeztünk tehát az értelmezés kényszeréhez, amely a fenti párhuzamot alapul véve bizony egyáltalán nem egyértelmű. A hasonlóság azonban nem csak az olvasatok sokféleségében rejlik, hanem a meseszerű megfogalmazásban is, hiszen, akárcsak a Varázsfuvola, elsőre Mayer Hella képei is mesebeli tájnak hatnak. A választás tétje azonban itt is, ott is egzisztenciális. A különbség, hogy a festményeken, protagonisták hiányában, leginkább a staffázsfigurákkal tudunk, vagy kell azonosulnunk, akik mindenféle viszonyítási pont nélkül állnak a térbe vetetten, és még annyi segítségük sincs, mint az opera, vagy egy fejlődésregény főhősének. Állnak életük színpadán és igencsak elveszettnek tűnnek a kép mellérendelő, középpont, fő téma és olykor viszonyítási pontok nélküli világában. Ezt az elveszettséget erősítik a sövényekből alakított labirintusok sehova sem vezető útjai. A szereplők, mintha a választásaikban semmiféle segítséget nem kapnának. Mintha már csak halvány emlékük lenne arról, hogy merre is kéne folytatniuk az utat, de azok is álomszerűen elmosódva, vagy délibábként tűnnének fel a horizont felett, s még abban is elbizonytalanítanak, hogy merre van fent és lent. S Kafka főhőséhez hasonlóan, még, ha jó döntést hoznak is, egyáltalán nem biztos, hogy el is jutnak valahova.
Az elveszettség azonban szintén csak egy olvasat, és semmiképpen nem az egyetlen. Hiszen a képek hangulata mindezek ellenére mégiscsak vonzó, és nem csak a titokzatosságuk, vagy a néző kíváncsisága teszi azzá őket, hanem a színekben és a kompozícióban rejlő harmónia is, ami az álom és az emlékképek sejtelmes, töredékes hatásának köszönhetően az elvágyódás érzetét kelti. Ebben a tekintetben két hazai kortárs festő juthat még eszünkbe; Szotyory László, akinek főleg színhasználata és álomképszerűsége rokonítható Mayer Hella képeivel, a másik pedig Kondor Attila, akinek festészetében éppen az elvágyódás, és ideális felé való törekedés az egyik fő motívum.
A kiállítás képei között sétálva, tehát egyszerre érezhetjük az elidegenedés, az elveszettség és az irányvesztettség furcsán nyomasztó hangulatát, miközben az álmok és emlékek világába való elvágyódás kisség romantikus, vonzó érzése is hatalmába keríthet bennünket.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Schneller János
Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2023. december 12.
Fotók: Aczél Márk
