Március 19-én nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott könyvtárosának, Szikszay Bélának a rajzait bemutató Titkos világom című kiállítás a Karinthy Szalonban. Az április 12-ig látogatható tárlathoz kapcsolódóan az alábbiakban Bellák Gábor művészettörténész megnyitóbeszédjének írott változatát közöljük.
Kedves Egybegyűltek!
Egyet már a legelején leszögezhetünk. Ezekben a művekben rengeteg tudás, humor, fantázia, szellemesség és érzékenység lelhető föl. Tudjuk, hogy barátunk, Szikszay Béla csak úgy a maga kedvére kezdte el rajzolgatni – alig néhány éve csupán – ezeket a műveket. Nem gondolván sem kiállításra, sem bármiféle nyilvános megjelenésre, pláne nem eladásra. Játszott, ha lehet ezt mondani, de hogyan? Játszott a történelmi képek stílusával, játszott a történelmi nevekkel, játszott a történelemhez kapcsolódó sztereotip ismereteinkkel, játszott a közhelyes képi formulákkal, játszott az idővel, a korokkal, vagy ha akarom, játszott a történelemmel.
Ezek a képek régi, többszáz éves metszetek és ábrázolások „stílusát” idézik föl. Első pillantásra akár másolatnak is tűnhetnének, hiszen jól ismert történeti ábrázolásokkal találkozunk. Igen, tanulmányainkból földerengenek a Wesselényiek, Nádasdyak, Esterházyak 17. századi portréi, az ágaskodó lovakon ülő vitézek, Zrínyi Miklós 1651-es könyvének címlapja, az Adriai tengernek Syrenaia, Isaac Major, Georg Hoefnagel, Dürer, Urs Graf metszetei, meg a számos ismeretlen metsző képei hajdúkról, törökökről, végvári vitézekről.
Ám ha jobban megnézzük őket, mindegyik lap inkább afféle kompiláció. Zrínyi hajója egyszercsak Velencében bukkan föl, Wesselényi nádor ahelyett, hogy karddal az oldalán feszítene, inkább egy W monogrammal ékes fürdőköntösben kapaszkodik fürdődézsájának peremébe. Mindegyik lapon van valami oda nem illő, de mégis hitelesnek tetsző dolog: vagy egy másik személy, vagy a kutyák, bogarak, madarak vagy maga az egész kompozíció. Hiszen az első világháborús katona-csoportképek elrendezése, a névtelen katonák ilyen tömegű, portrészerű ábrázolása elképzelhetetlen a 17. századi művészetben, még a rommá lőtt egri vár előtt sem. De mégis mosollyal és derűvel nyugtázzuk, hogy egyébként pedig minden lehet.
Éppen az az izgalmas ezekben a rajzokban, hogy valósággal rákényszerítik a nézőt, hogy keresse meg, vegye észre a furcsaságokat, a rejtett poénokat a művekben. A művészettörténetben járatosabbak nyilván több rétegét fedezik föl a képi utalásoknak, azonban a teljesen kívülálló szemlélő is örömét lelheti a finom, míves rajzokban, vagy azokban az egyszerű képi ötletekben, amit pl. Hérosz-Fitness című rajzon látunk. A Farnese Herkules kezébe mi sem illik jobban, mint egy méretes súlyzó, a titánok, atlaszok igazi helye pedig mi más volna, mint egy mai edzőterem. Hérosz-Fitness, ahogyan a szerző humorosan el is nevezi a jelenetet.
S ha már itt tartunk! Nem hagyhatjuk szó nélkül a képekhez írt magyarázatokat sem. Szikszay Béla legalább olyan kedvvel és szellemességgel fogalmazta meg rövid képleírásait, mint ahogyan a rajzait készítette. „A sövény előtt látható szarka – mert egy éber madár – természetesen nem várta volna be a lovasokat, de mivel odarajzoltam, maradni kénytelen” – írja egy egyik képhez, vagy egy másik esetben: „törököket különféle, a 16. században divatba jött viselettörténeti gyűjteményekből, illetve szerzőség nélküli, egykorú metszetekből toboroztam”; illetve: „Széchenyit és Wesselényit egykorú angol divatlapokból öltöztettem…”
Be kell valljam, hogy művészettörténészként egyre jobban értékelem azokat a műveket, amelyekben az alkotó nem akar megspórolni semmit. Sem az alapos megformálást, sem a kidolgozást, sem az ábrázolás világában való jártasságát, magyarán a beléfektetett munkát. Szeretem a lassan megcsinált, úgymond, mívesen kidolgozott képeket, amelyekben semmi nincs csak úgy, véletlenszerűen odadobva. S bár nagyra értékelem az erős művészi gesztusokat is, de csodálni igazán a szépen megcsinált műveket tudom. Nem igazán kedvelem a művészi nagyot-mondókat sem, akik bölcselkednek, okoskodnak, s nagy szavakkal magyarázzák a saját műveiket. Különleges műfajú rajzokban gyönyörködhetünk, s lehet, hogy éppen azért, mert az alkotó egyáltalán nem akart művészt játszani. Nem filozofálgat a művészetről, nem akarja lépten-nyomon demonstrálni a saját művészi tehetségét, hanem kellő tartózkodással mutatja be, hogy ez az ő titkos világa. Rajzol, régi metszeteket lapozgat, a régi könyveket bújja, képi ötleteket keres és talál, hogy hogyan is lehetne valamit másként megfogalmazni. Igazi öröm-rajzok ezek, amik – felteszem – nemcsak az alkotójuknak okoztak örömet, hanem nekünk, nézőknek is.
Egy közös barátunk küldte az alábbi idézetet Bélának, miután megkapta a meghívót erre a megnyitóra. Jean-François Marmontel, a francia enciklopédisták egyik tagja az 1787-ben megjelent művében, Az irodalom alkotóelemei című esszéjében ezt írja: „Egy rideg másoló, tanúsítom, nem érdemli meg a felfedező nevet; az azonban, aki felfedez valamit, megragadja és kifejti a tárgyakban azt, amit a közönséges emberek nem vesznek észre; aki az ismert dolgok tömegéből egy ideális, érdekes és új egészet komponál, vagy aki egy meglévő egésznek új életet, új bájt, új szépséget ad; az – mondom én – költő” (Idézi: Jan Bialostocki: „Régi” és „új” a művészettörténetben. Corvina, 1982. 83. oldal).
Mintegy harminc évet húztunk le együtt a MNG falai között. Ő könyvtáros volt, akihez még a muzeológusok is bátran mertek fordulni szakmai tanácsért. Napirendi pontossággal zajlott az ő élete a múzeum falai között. Másodperc pontossággal gyújtott rá napi cigarettáira, délben már együtt ültünk az ebédlőasztalnál, kávék, cigik, jópofa beszélgetések, viccek, nyáron közös utazások közepette teltek el az éveink. Mikor nyugdíjba ment, én búcsúztattam őt, s feleségét, Marikát, aki ennek a kiállításnak az igazi kezdeményezője volt, s most, mikor én megyek nyugdíjba, örömmel köszöntöm a művészként újjászületett nyugalmazott könyvtárost!
Szikszay Béla egy igazi, „titkos világot” építő zseniális amatőr, derűs szemlélettel, a régi dolgok iránti szeretettel és mély képi és nyelvi humorral. Egyre mélyebb meggyőződésem, hogy a humortalan profik és félprofik helyett, az ilyen amatőrök menthetik meg a művészetet.
Bellák Gábor
Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2024. március 19.
Fotók: Aczél Márk
