December 18-án nyílt a Karinthy Szalonban két markáns alkotói világot, és két közös emlékezetet összefűző: Reliquiarium – Feledés-testünk című kiállítás, amely február 6-ig látogatható. A Szalonban Juhász Éva és Menasági Péter szobrászművész-páros intim, mégis univerzális párbeszédét láthatja a néző az időről, a testről és a múlt rétegeiről. A tárlat egy meghatározó múzeumi élményből indult, és archaikus szimbólumokon, személyes tapasztalatokon át vezet egy időtlen a műegyüttesig.

Kovács Gabi a művészpárossal beszélgetett.

Hogyan született meg az első közös kiállításuk gondolata? Természetes együttműködésként alakult ki az alkotói kapcsolat, vagy egy konkrét téma hívta életre a közös munkát?

J.É.: Az engem érdeklő kulturális entomológia szimbolikus tartalmai és Peti ugyancsak szimbolikus olvasatokat előhívó, aktuálisan figurális szobrászata, a szimbolizáció témája mellett az archaikus világ iránti vonzalmunk okán is szépen összeérhetett a kiállítás koncepciójában. Egy korábbi konkrét élmény adta az ötletet, ami végül két eltérő asszociációs szálon futott tovább; ennek egyike személyes, illetve közös élményeinkre reflektál, míg a másik inkább egy kollektív jelentéstartalmak felé kitáguló irány.

M.P.: Egy ideje már mocorgott bennünk az igény a közös munkára vonatkozólag, és egy együtt átélt kiállítási élmény életre is hívta ezt. Tehát konkrét művek hatására fogant meg az ötlet, és eljátszottunk a gondolattal, hogyan is nézne ki egy együtt megvalósított plasztika.

J.É.: A bécsi Szépművészeti Múzeum egyiptomi részlegén jóformán számtalan felvonultatott szkarabeusz-amulett és testhez zárt végtagokkal álló Ozirisz-szobor lenyűgözött minket. Szinte azonnal eszünkbe is jutott az ötlet, hogy ilyen jellegű megfogalmazással az általunk érdekelt formák, illetve azok tartalmai összeállhatnának egy közös műben.

Művészként és társakként mélyen ismerik egymás gondolkodását, érzékenységét, alkotói gesztusait. A közös munka során melyek voltak azok a pontok, ahol a két világ magától értetődően összesimult, illetve ellenkezőleg: adódott-e olyan helyzet, amikor a műveik közötti feszültségből, ellentétéből jöttek létre új művek?

M.P.: Gondolati szinten a látványhoz való viszonyunkban sokszor találni közös nevezőt, egy formarendszer kialakításában, egy kontextus megteremtésében, a megfelelő anyaghasználat megtalálásában, az igényességben, a magas minőségre való törekvésben hasonlóan gondolkodunk. A kiindulópontunk lehet teljesen eltérő is akár, de tudunk közelíteni egymás szemléletmódjához, és azt is felismerjük, hogy ha esetleg pont az ütköztetésre van szükség. Mindegyik megközelítésre van példa a kiállítás anyagában.

J.É.: Példának okáért: eleve adott disszonanciát teremtünk azzal, hogy egy részint high-teches látványvilág, és a kortárs technika-, illetve anyagválasztás, a hagyományos anyagok és eljárások használatával együtt van jelen a művekben. Ezek már önmagukban is erős, és szándékolt kontrasztot képeznek. Ez egyfajta időtlenségbe is helyezi a műtárgyakat.

A kiállítás szövegében „belső fiók-leltárként” jellemzik a műegyüttest.
Mit jelent ez a metafora, személyes vallomás, valaminek a feldolgozása, vagy inkább elengedésről van szó?

M.P.: Meghatározó történések, jelentős életesemények hatásai húzódnak a művek mögött. A leltárjelleget az adja, ahogy a fiókban, dobozban tartott kusza összesség – gondolatdarabok, érzésrétegek – feltárásra kerülnek. Ezek az egyéni szintjüket meghaladva – asszociatív úton – univerzális kérdéseket érintenek, így az emberre általánosan érvényes léttapasztalatokat közvetítenek.

J.É.: Az akár múzeumi jellegűnek is tekinthető kitárulkozás fel is oldja a művek egyénhez köthető konkrétságát, a személyes egyértelműséget. Egyszerre emlékezés, újraértelmezés, helykeresés és helyretétel, egzisztenciális és univerzális létélmények absztrakt megmutatkozásával.

Mindkettőjük művészetében hangsúlyosan jelenik meg a szimbolikus gondolkodás, a forma mögötti tartalom keresése.
Milyen módon tudott ez a két, önállóan is markáns szimbólumrendszer közös nyelvvé válni?

M.P.: Valószínűleg úgy, hogy ezek a hasonló alkotói attitűdök működésbe lépnek, kölcsönösen hatunk egymásra, és a folyamatos párbeszéd megteremti a közös hangvételt az együtt gondolkodásban. Mindkettőnk szimbolikus gondolkodásában megjelennek az érzelmek, az idő-időtlenség viszonylatában értelmezett élet és a halál tematikája. Emiatt már eleve létrejön egy közös alaphang, amely a reflektálás során – ha nem is annyira tudatosan – közös nyelvvé alakul.

A művekben az idő, az emlék és a test fogalmai szorosan összefonódnak.
Hogyan látják: a Reliquiarium inkább a múltról szól, vagy sokkal inkább a jelen pillanatot mutatja?

M.P.: A jelen pillanatot tükrözik azzal, hogy a jelen a múltra épül, abból táplálkozik, meghatározza önmagát és a jövőt is. Nem lehet attól függetlennek tekinteni. Így ez is egyfajta időtlenséget eredménye.

J.É.: Igen, ezzel egyetértek, a múlt kitörölhetetlenül a jelenben van, ami inkább egy állapotot eredményez, semmint történést, ami időben zajlik le.

Juhász Éva munkáiban – az Iron Lady-től a Nézőkedobozokig – az ízeltlábúak világa visszatérő motívum. Ebben a kiállításban hogyan alakult át ez a mikrokozmosz? Továbbra is személyes mitológia, vagy már egy közös univerzum része?

J.É.: Ez váltakozó. Úgy értem, az archaikus toposzok és a személyes szimbólumok több esetben ismétlődő felbukkanása önmagában is egy értelmezési kavalkád, sűrűség, lehetőségtár. Bizonyos művek személyesebb vonzatúak számomra, míg mások a kollektív vizuális emlékezet beidézésével, kulturális értelmezéssel is bírhatnak, így sok olvasat felé terelhetik a befogadót.

Az alkotásaiban sokszor finom, lírai belső terekbe hívják a nézőt, míg Péter munkái erőteljesen spirituális és strukturális formákat mutatnak.
Hogyan tudta megőrizni a saját narratív gondolkodását ebben a speciális közös dialógusban?

J.É.: Mivel a számomra különösen érdekes kulturális entomológia mentén az állatszimbolika ernyője alatt dolgozom, ezért a spiritualitás, annak nyelvezete nem áll messze azoktól a lényektől, amelyek ilyen-olyan formában és minőségben jelennek meg a műveimben, más-más értelmezési lehetőséget adva. Lévén, a számos különböző kultúra egymástól eltérő megítélése: többségében mitikus, misztikus, archaikus alapokból maradt ránk, illetve él tovább, akár a mindennapjainkban is. Ezek kollektív és individuális képzetek keretében is hatnak a tudatunkra – gondolatainkra, érzelmeinkre velük kapcsolatban. Így, jelen esetben a témába simuló formák, az elképzeléseinket illetően.

 Menasági Péter szobrászatát gyakran a „szakrális geometria” újraértelmezéseként jellemzik.Milyen szerepet kapott ez a szakralitás a Reliquiarium világában, ahol az anyagok és az emlékek meglehetősen személyesek?

M.P.: Ez a kiállítási anyag alapvetően nem cseng össze az említett szobrászi felfogással, és tartalmi kifejeződéssel, ami inkább egy korábbi időszakban készült művekre jellemző. Ez a geometrikus szimbólumokkal foglalkozó, gyakran a szakrális és a profán határán mozgó, és ilyen értelemben egységet képező munkákat létrehozó szemléletmódra vonatkoztatható elsősorban, amely – ha nem is tekintem lezárt tematikának az életműben – jelenleg háttérbe szorul a tevékenységemben. Aktuális művészi praxisomban a figura és a tér viszonyával foglalkozom fókuszáltan, olyan installatív jellegű plasztikákat hozok létre, amelyekben egy emberi alak különböző építészeti elemekkel együtt jelenik meg. A Melankólia sorozat darabjaiban a szoboralakok és a geometrikus architektúrák által meghatározott különös szituációk olyan kontextus teremtenek, amelyek révén sajátos létállapotokat ragadnak meg a szobrok. Tőlem nem szerepel itt egyértelműen egyéni alkotás, mindhárom mű közösen készült, felhasználva az említett emberalakot, különböző léptékben, eltérő helyzetben, amely által hol markánsabban, hol kevésbé domináló szereppel érvényesül az utóbbi évek szobrászi programja. Bár a kiállítás címe egyértelműen utal a szakrálisra, igaz, hogy ebben az esetben inkább a személyes vonatkozásában interpretálhatóak a kiállított művek (szobrok, tárgyak és egy installáció) tartalmi rétegei, semmint a vallási kapcsolódásukban. Ezen túlmenően univerzális olvasatukban is ugyanúgy érvényesek, hiszen az egyéni traumák, életesemények, és a halál témájának feldolgozása transzcendens, metafizikai konnotációkat eredményez, amit egyfajta, archaikus-archaizáló nyelvezettel fogalmaznak meg, mégis kortárs szemlélettel.

A mostani közös kiállítás során mi volt az a „kapcsolódási pont”, amely új volt az ön számára, akár Juhász Éva művészi gondolkodásához viszonyítva, akár a saját alkotói gondolkodásodban?

M.P.: Ahogy említettem, nincs kiállítva önálló művem, mindegyik felőlem kiinduló ötlet továbbvitele és megvalósulása Évivel közös gondolkodás eredménye, és úgy gondolom, sikerült olyan kapcsolódási pontokat találni, amelyek mentén létrejött munkákban mindkettőnk elképzelése markánsan integrálódott. Az alapfelvetés és motívum Évi szobrászi világához köthető, amely köré épült az egyes művek gondolatisága, és amely alapján kikristályosodott a koncepció: a doboz mint egy zárt, belső, intim tér, amelybe valamilyen módon bepillantást engedünk. Én a saját megközelítésemben ezt úgy adaptáltam, hogy a Melankólia sorozat eddigi megoldásában megjelenő rideg vaslemez objektumot elhagytam, és helyette pl. egy nyitott tetejű, üveglappal fedett, nyers lucfenyő faládába fektettem bele a – terra cotta színű – figurát, amely egy téglaörlemény ágyba süllyedve csak félig látszik ki. A figurán és köré szórva jelennek meg Évi ezüst-metál csillogású, amulettszerű bogár kisplasztikái. A halált ebben az esetben – meglátásom szerint – az időtlenség atmoszférája oldja fel. Tehát el tudtam távolodni az aktuálisan foglalkoztató szobrászi problémától úgy, hogy magtartottam bizonyos értelemben az alapképletet, de jelentős módosulásokkal: a korábbi emberalak sötétszürke színét megváltoztatva, a téri elem ipari jellegét organikus anyaggal felváltva, mindennek következtében az atmoszférateremtő téri közeg teljesen más minőséget képviselve, egészen más hangvételben érvényesül.