A Palik Eszter és Horváth Lóczi Judit közös kiállítása, a Postafordultával, a levelezés alkotói módszerének kortárs újraértelmezése. A projekt a klasszikus episztoláris hagyományra épít, miközben radikális médiumváltással él: a kommunikáció eszközei szöveg helyett objektek, assemblage-ok és anyagi gesztusok.
A művek egymásra reflektáló láncolata egy meditatív párbeszédet hoz létre, amelyben az autonóm alkotások egyszerre működnek önálló műtárgyként és válaszként. A Karinthy Szalon tereiben bemutatott anyag a szakrális és a profán határmezsgyéjén mozogva vizsgálja a női test, az anyaság és a transzgenerációs tapasztalat kérdéseit.
A kiállítás 2026. február 17-én nyílik. A művészekkel Kovács Gabi beszélgetett.

 

Hogyan indult el köztetek ez a „postai” párbeszéd?
Volt-e egy első küldemény, amely kijelölte a hangot, a tempót, vagy inkább fokozatosan alakult ki ez a dialógus?

Eszter: Természetesen volt egy első küldemény, amivel elindult ez a láncolat. Igazából az én fejemből pattant ki ez a vizuális levelezés ötlet. Mindketten foglalkozunk hasonló „nő” tematikával, de persze teljesen különféleképpen. Judit festőművész, én pedig inkább szobrász. De ettől izgalmas, hogy különböző látásmódok találkoznak. A másik érdekes dolog egy művész számára, hogy megismerheti egy másik alkotó teljesen más gondolkodásmódját, olyan dolgok tárulnak fel, amelyek teljesen rejtve voltak eddig, sőt ez esetben szavakba is kell tudni önteni, hogy mit miért csinálsz, mi az ötlet. Persze ez akkor jó, ha szavak nélkül is tud működni, vagy csak egy kis rásegítéssel. Az első levélváltások után látszott, hogy ismeretlen vizekre evezünk. Szerintem most kezdtük igazán élvezni…

Judit: Ahogy Eszter írta, az Ő fantasztikus ötlete volt ez a folyamat. Hálás vagyok érte. Az első munka, amit adott nagyon meghatározó volt tematikában, anyagában, elindított egy jellegzetes ívet. Azóta is sajnálom, hogy már nem látom minden nap.

Eszterrel egyetértve hiányozni fog a „levélváltás”. Most ugyan bemutatjuk az első fejezetét a leveleknek és műtárgyaknak, de bízom benne, hogy folytatjuk, és más megjelenések is követik majd ezt a Karinthy Szalon-béli premiert.

A kiállítás a klasszikus episztoláris hagyományt idézi meg, de szöveg helyett tárgyakkal kommunikáltok. Mit tud egy objekt, amit egy mondat nem – és mit veszít el közben?

Eszter: Ez egy jó kérdés, az objekt több mint szöveg, hiszen akkor verseket is írhatnánk. Sok olyan tartalmat tud rejteni, amit kimondani is nehéz. A kiállítás lesz a tesztpálya nekünk is, hogy vizuálisan működnek-e a dolgok, vagy csak a szöveggel együtt. Én várnám a visszajelzéseket. De ez egyébként olyan, mint egy jó tárlatvezetés, bármely kiállításon. A kerettörténet mindig sokat ad az értelmezéshez. Szerintem itt is így kell ezt felfogni.

Judit: Számomra az irodalom is nagyon fontos, és így vagyok a zenével is.

De már gyerekkorom óta sejteni lehetett, hogy nekem a vizualitás lesz az elsődleges a művészetek közül, képekkel jegyzek meg dolgokat, képekkel tervezek.

Így nekem egy képzőművészeti alkotás magába foglalja a szöveget és a zenét is. Remélem azért a levelek segítenek majd a kevésbé vizuális beállítottságú látogatóknak is átérezni, megérezni az alkotásokat.

Izgalmas lenne zenészeket vagy költőket meghallgatni, ők hogyan fordítanák le a műtárgyainkat a saját művészeti nyelvükre.

Mennyire reagáltatok tudatosan egymás munkáira? Inkább intuitív válaszok születtek, vagy voltak kifejezetten reflektált visszajelzések?

Eszter: A reflektálás folyamatos volt, próbáltunk arra figyelni, hogy vigyen tovább a válasz, a következő válaszhoz. Így igazából egy nagy párbeszéd az egész. A reagálás tudatos volt, az volt a legfontosabb, hogy úgy jöjjön létre műalkotás, hogy az önmagában is értelmes legyen, de egyben válasz is legyen. Talán ez volt a legnehezebb.

Judit: Ebben a projektben az a különleges, hogy az egyébként autonóm képzőművészek alázattal, egymásra figyeléssel dolgoznak, és még élvezik is! Akkor igazán jó a válasz, ha az intuíció és a figyelmes reflexió is megjelenik benne. Ezért volt, hogy hónapokig gondolkodtunk a megfelelő válaszon.

A munkák a szakrális és profán határmezsgyéjén egyensúlyoznak.
Számotokra ebben mi az izgalmas, inkább a feszültség vagy a lehetséges átjárás a két terület között, esetleg egy természetesebb együttállást láttok ebben a világban?

Eszter: Nem tudom, mennyire szakrális ez a dolog, inkább én egy elemelkedettséget látok benne. Leginkább azért, hogy legyen egy magasabb rendű mondanivaló is az egészben. Ne csak hétköznapi szájbarágós történetek legyenek, hanem egyetemes emberi mondanivalók is. Pont ettől talán nem csak egy „nő” történet ez.

Judit: Szerintem is megjelenik a szakralitás, sokszor csak a formákkal, anyagokkal, kompozíciókkal idézzük meg. Úgy látom, hogy mindketten szeretjük a szakrális művészetet, bár a jellemzőit sokszor profánnak tűnő témákhoz használjuk. A szakrális művészetből „lopott” elemekkel felemelhetünk egyszerű, hétköznapi témákat is, mint a családi ügyek, vagy a gyereknevelés nehézségei.

A néző egy már zajló párbeszédbe lép be. Mit reméltek: megfigyelő marad, vagy bekapcsolódik ebbe a diskurzusba – akár saját tapasztalatain keresztül?

Eszter: Én azt remélem, hogy ráismernek dolgokra, lesz nekik is mondanivalójuk, de legfőképpen meglátják ennek a játékát és izgalmas kalandját, hogy úgy is lehet művészetet csinálni, hogy más is érti.

Judit: Titkon azt remélem, hogy diskurzusba keveredünk a nézővel is. Tervezünk tárlatvezetéseket, beszélgetéseket, ahol személyesen is hozzá lehet majd szólni a kiállításhoz. Emellett kiteszünk egy vendégkönyvet, amibe bárki ír

Ha valaki pedig csak élvezni szeretné a kiállítást, követni a mi gondolatmenetünket, arra is van mód.

Eszter általában a porcelán mindig jelen van a munkáidban. Hogyan változott ennek az anyagnak a jelentése ebben a „levelező” helyzetben? Használtad-e egyáltalán, és ha igen, másképp szólalt meg, amikor válaszként kellett működnie?

Eszter: Porcelánt magát nem használtam most. De örülök, hogy az anyaghasználaton látszik. Igazából aki konceptuálisabban dolgozik, vagy narrálni és kommunikálni akar a művészetével, hasonlóan dolgozik. Itt csak annyi a különbség, hogy egy fonalat kell felvenni és a saját válaszon gondolkodni. Nyilván ez nehezebb, mint egyedül monológot folytatni. Az anyagoknak szerintem eleve van jelentése és funkciója, kulturálisan is társítanak hozzá dolgokat az emberek, a nézők. Ezzel lehet játszani, nyilván tudatos anyaghasználattal sok mindent el lehet mondani, mást jelent egy adott mű, ha más anyagból készül.

Eszter a korábbi közös projektjeidben – például a NORMA kiállításon – a társadalmi és testi normák kérdése hangsúlyosan jelent meg.
Ebben a kiállításban hol kapcsolódik össze a norma kérdése a női tapasztalattal és az anyasággal?

Eszter: Talán ott, hogy megmaradtunk a jó ízlés határain belül, norma tiszteletből…Esetleg még ott, hogy gyereket nevelni és családban élni bizonyos norma követéssel jár. Panaszkodni, vagy kifelé beszélni nehéz belőle. De néha megtettük. Vagy kritikusan tükröt tartottunk elé. Rámutattunk kiábrándító részletekre, amelyekben szánalmasnak érzi magát az ember.Ebben látok én normaszegést.

Judit, a Családi Vállalkozás kiállításod a generációk közti kreatív párbeszédre épült.
Miben más ez a mostani dialógus: mit jelent számodra egy alkotótárssal folytatott, tárgyakon keresztüli kommunikáció?

Judit: A fiaimmal közös projektben (Family Business, 2025., The Space galéria) már a kezdetektől közösen alakítottuk ki a kompozíciót, találtuk ki az anyagot, a méretet, mindent. Itt az volt a fontos számomra, hogy a hagyományosan különválasztott családi, és művészeti élet összefolyjon, megtermékenyítse egymást. Nagyon jó élmény volt ez nekünk, jó hatással volt a gyerekekre és rám is.

Most, Eszterrel, önállóan dolgoztunk, de mégis inspiráltuk egymást. Olyan ez, mint egy baráti beszélgetés, csak műtárgyak is keletkeznek közben.

A két kiállításnak azonban vannak közös vonásaik is. Leginkább az, hogy mertünk kilépni a hagyományos művészeti keretek közül, és olyat próbáltunk ki, amit más nem szokott. Ezek a kísérletezések elképesztően felszabadítóak!

Eszter a munkáidban gyakran megjelenik az absztrakció.
Volt-e olyan pillanat ebben a projektben, amikor egy „válasz” kifejezetten kibillentett a megszokott alkotói működésedből?

Eszter: Volt, hogy ezen aggódtam, de a végén kiderült, hogy az is csak egyfajta absztrakció.

Előfordult olyan, hogy egy régi munkát emeltem be, mert annyira az illett oda válaszként. Ez a gesztus behozott talált tárgyakat, természeti formákat is. Az ilyen matériák azonban időről időre visszatérnek a munkáimban, számomra nem idegenek.