Kovács Gabi interjúja Pálos Anna képzőművésszel
Szeptember 20-tól látható a Karinthy Szalonban Pálos Anna Felszín mögött- városi legendák című kiállítása. A tárlaton egy folyamatosan épülő, színes meseillusztrációkat idéző városban barangolhatunk falak mögötti titkokat keresve.
- Sok városi legendát ismersz?
- Úgy gondolom, hogy itt a címben a legendák szó nem annyira a konkrét történetekre utal, inkább arra, hogy gondolkozzunk el azon, amit látunk, amit hallunk, ne vegyünk mindent készpénznek, mert becsapós a világ. Lehet, hogy semmi sem valódi, egy virtuális valóságban nekünk kell megítélni, számunkra mi az, ami valódi jelentéssel bír.
- A kiállítás címében utalsz rá, nem véletlen, hogy felkelti az érdeklődést…
- Igen, figyelmeztető, mint amikor Rodolfó annak idején minden trükknél szólt, hogy „Vigyázat, csalok!”. Én csak megpróbálom felhívni a figyelmet, hogy a látszat megtévesztő lehet, próbáljunk a „felszín mögé” nézni, megkülönböztetni. Mi van a Potemkin falak mögött, milyen szándékok és milyen életek. Érzékelhető a képeim egy részénél ez a „bekukucskáló” kíváncsiság. De ugyanúgy érzékelhető a valószerűtlenség enyhe szürreális képi megjelenése.
- Egy ember nélküli épülő várost láthatunk. Hol vannak az emberek?
- Időnként előtűnnek emberi alakok a képeimen, de igaz, kevés helyen. Talán az elembertelenedő városi környezet érzékelhető ebben, nem volt tudatos részemről.
- Mit tükröznek ezek a merev, sokszor meseillusztrációkat megidéző épületek?
- Ezek az épületek van, hogy leomlanak, van, hogy lerombolják őket, és helyükre teljesen újakat húznak fel, más célból, más funkciókra. A leomlott falak oldalán ajtók nyílnak a semmire, vakablakok, értetlenség, megszakadt történetek, az új világ nem tovább viszi az előzőt, hanem lecseréli, egy új történetet indít. Van, hogy a múlt kimerevedve ott marad, mint egy elfelejtett, csak a régiek által ismert mese. Az ember a folytonosságot keresi, de mintha elveszett volna egy-egy kötőszó, és így nem teljesen érthető az új story.
- Kiszámított komponálás, mértani egyensúly jellemzi a képeidet. Stencil-maszk technikát használsz.
- Ez a technika az outsider oldalról jön, az utca művészeinek, a graffitisoknak világát idézi. Viszont nálam a gyors, falakra fújt minták helyett kiszámítottan egymásra épülnek a felületek. A stencil az utcán a sietség, a félelem, a „menekülésre kész” állapot miatt szükséges. Én viszont egy biztonságos környezetben használom, az egyszerű képi formák egy megkomponált egységbe állnak össze. Odafigyelő „építkezés” szükséges ehhez, számít a sorrendiség, mindig a már elkészült rész lesz letakarva, nem eltüntetés, hanem megvédés céljából, aztán a végén az egész összeáll, előtűnnek a kitakart részletek. Figyelni kell, milyen színek épülnek egymásra, hogyan alakulnak a formák, és a már letakart, nem látható részletekkel is számolni kell fejben. Ez egy fordított folyamat. Ez a technika az utcán, az izgalmas képi megjelenés mellett egyfajta destruktív működést feltételez, amit én a belső világban igyekszek átfordítani. Ez az alkotói folyamat egyszerűen megnyugtat, összerak, felépít. Van egy hosszú, kiszámítható ritmusa, igazi békét jelent a léleknek.
- Foglalkozol művészetterápiával, gyerekekkel, felnőttekkel, szenvedélybetegekkel dolgozol. Tanítasz is, a művészet sokszor nálad is terápia.
- Igen, ez talán abból a szempontból érdekes, hogy a művészet mint terápia mit jelent a mai korban. Hogy alakul a művészet szerepe a pedagógiában, a társadalomban kikhez tud elérni, van e felelőssége az alkotónak a társadalom felé ezeken a területeken, például a nevelésben, vagy az is lehet, hogy a művész önterápiaként használja az alkotást, egy magányos állapotban. Egyáltalán kit nevezünk művésznek? Nem tudom, ezek kérdések bennem is, folyamatosan keresem a válaszokat.
- Számodra a művészet, az alkotás folyamata mindig is egyfajta terápia volt?
- Biztos, hogy a terápia fontos része az alkotásaimnak. De fontos az önkifejezés kényszere is: futnak a belső képek az emberben, érzések, gondolatok és valahogy ki kell csatornázni, mert szétfeszít. Ez terápia? – kérdezhetjük. A megmutatkozás, a láthatóvá válás, a nyomhagyás is egy belső igény. Aztán a következő percben mindez megkérdőjeleződik és hiábavalóságnak tűnik. Állandó érzelmi körforgás kíséri az alkotásaimat, és nincs ennek vége.
Fotók: Aczél Márk
