Expresszív színek, formák számokkal, betűkkel. Földesi Barnabás legújabb festményein nyugtalan vibrálás keveredik a harmóniára való törekvéssel. Bábeltől keletre című kiállítása október 17-én nyílt meg a Karinthy Szalonban, ennek apropóján kérdezte a művészt Kovács Gabi.
A blogján olvastam: „A posztmodern korban pedig a művész hosszan érlelt és véglegesített saját brandje jelölte ki a munkaprogram főbb koordinátáit.” Mi az ön brandje most?
Ez egy érdekes kérdés, mert egy olyan írásomból idéz, amiben úgy reflektálok a mai képzőművészeti jelenségekre, mintha kívül állnék azokon. Bár magam is művész vagyok, mégis vitában állok azzal a típusú művészetfelfogással, amely nagyon erősnek tartja ezt a brandképző jelleget, ami rám valamiért sosem volt jellemző. Ez nehézség is volt nekem a szakmában, hogy soha nem akartam elköteleződni egyfajta stílus vagy világ felé, mert mindig a szerteágazó sokszínűség érdekelt. Pedig a kortárs képzőművészetben nagyon erős az igény, különösen a galériás világ felől, hogy az embernek legyen felismerhető stílusa vagy témája, amit több évtizeden keresztül tud variálni, és akkor a művész könnyen beazonosítható, definiálható és könnyű vele dolgozni. Ennek így némileg mindig ellenálltam, vagy az ennek való megfelelésnél erősebb volt bennem a többszólamúság igénye.
Talán az ön brandje lehet az, hogy gyakran kommentálja a munkáit, tehát szövegekkel látja el a képeit és a címek is nagyon fontosak, mint például a Hard-edge extrákkal, vagy Az absztrakt expresszionizmus szöveggyűjteménye.
Volt egy korábbi periódusom, amikor hagyományos tájkép parafrázisokat készítettem, és ezekre festettem rá mondatokat, szavakat vagy betűket, tehát ezek sajátos reflexiók voltak a szakmámra és a saját munkásságomra is. Ez egyfajta védjegyként valóban meghatároz. És most is, amikor egy vegytiszta absztrakt művészeti anyaggal készülök a kiállításra, próbálok többletjelentést adni ezeknek a látványos és színes képeknek. Az elmúlt száz év nonfiguratív festészete egy átélhető univerzum a számomra, egy olyan felhalmozott művészettörténeti periódusnak gondolom, amiből lehet építkezni. Ezeknek az iskoláknak a folytatása izgat. Reflektálok, visszautalok a régi művekre, és használom a motívumaikat, hagyományaikat a saját világom szolgálatába állítva. Tehát idézek az előgenerációtól, a nonfiguratív festészetnek a geometrikus és az organikus ágából egyaránt. Viszont ezek nem parafrázisok, és nem utánérzések, hanem a saját mondanivalóm építőkövei. Mint az író mondatában a szavak: a szavakat nem én találom ki, de a gondolat az enyém.
A kiállítás címe elég beszédes, mire utal?
A Bábeltől keletre cím nem annyira művészként, hanem inkább emberként, gondolkodóként próbálja a helyzetemet definiálni. Bábel egy régi, és egy keleti centrum volt, és Bábeltől keletre újra nyugat van. Tehát Bábel így körbejárható úton van, és nem pedig a centrumban. Én igyekszem sem a nyugati, sem a keleti centrumhoz kötni magam, mert engem inkább a centrumok közötti világok érdekelnek. A kívülállás izgalmasabb nekem, mint bent lenni és elveszni valamiben. A mostani kiállításomnál, ahol több absztrakt iskolát is szintetizálok, az érdekel, hogyan hatnak egymásra, vagy hogyan működnek együtt az ellentétes iskolák. Ezeket próbálom meg közös nevezőre hozni.
Az absztrakt festészet mely iskolái foglalkoztatják?
Hogyha messziről indulunk, akkor az absztrakt festészetnek van a két nagy ismert ága: az egzakt formákkal operáló absztrakt geometrikusok Mondriantól Bak Imréig, és vannak a lírikusok vagy absztrakt expresszionisták Jackson Pollocktól Keserü Ilonáig, akik inkább organikus, szabálytalan gesztusokra épülő formákkal dolgoztak. Én mindig azt láttam, hogy a lírikusok ága a komponálás előjogát átengedte a geometrikusoknak, és ezért a lírikusoknál mindig kevésnek éreztem a formai szerkezetet. Jackson Pollocknak csodálatos felületei, faktúrái vannak, de metodikájánál fogva olyan, mint egy kiterített szőtt minta, vagyis ugyanaz a motívum vagy gesztusrendszer uralja és tölti ki az egész képet. Én ezzel szemben azzal kísérletezem, hogy az absztrakt expresszionizmus lírikus ágában hogyan tudok erősebben komponálni. Az izgat, hogy egy kép hogy válik építménnyé az élek, szigorú határok, egzakt vonalak által, úgy, hogy közben azért ne veszítsen a lendületéből, a gesztusértékéből. Így olvasztom össze egy képben ezt a két iskolát.
Néhány éve a Karinthy Szalonban már volt egy kiállítása Mimézis címmel, ahol tájképeket láthattunk feliratozva, de volt még korábban egy Warning Pseudo Art tárlata, itt pedig fiktív tájképeket állított ki. A mostani kiállításában is rejtőznek tájképek.
Igen, közel tíz évig tartott a tájképekkel foglalkozó periódusom, és valószínűleg emiatt van, hogy az absztrakt képeimen is fellelhető a barokk festmények ritmusképlete. A klasszikus barokk képeken nagyon sok a részlet, jellemző rájuk a zsúfoltság, de néhol vannak levegős részek, és rendkívül nagy a tónusbeli gazdagságuk is. Valahogy azt látom, hogy a mostani absztrakt képeimben is megvan ez a tájképszerűség. Ugyan nem felismerhető táji elemek láthatóak rajtuk, hanem ahogy sűrítem, ritkítom a festményt, annak a hullámzása hasonló a barokk tájképekéhez. Azt szeretem a barokkban, hogy nagyon tagolt világok jelennek meg, tehát sokféle dolog jelenik meg egyszerre, és ezt próbálja a tájképfestő egy kompozícióban valahogy harmonikus egésszé összegezni. És ha messziről nézem ezeket az új absztrakt képeimet, ez a tájképszerűség tulajdonképpen itt is mint egy komponálási elv visszaköszön. Azonban ez nem tudatos dolog a részemről, hanem a hosszú évek alatt begyakorolt szemlélet lenyomata.
