A kiállítás intim, mégis tágas párbeszédet teremt két erős alkotói világ között: a mindennapi csendek és a lassú változás tapasztalata válik benne láthatóvá, ahogy a művek egymást kiegészítve, és ellenpontozva, vagy egymásra válaszolva rajzolják körül a türelem jelentésrétegeit, személyes, társadalmi és időn túli értelemben is.

Richter Sára képzőművész-textilművész és Csontó Lajos képzőművész első közös Türelem című tárlata december 13-ig látogatható a Karinthy Szalonban.

Kovács Gabi a művészekkel beszélgetett.

Férj és feleség, régóta dolgoznak együtt és külön. Ez az első közös kiállításuk? Mi az, ami izgalmas a másik munkájában, amihez kapcsolódni tudnak?
CS.L.:Több mint húsz éve vagyunk házasok, sok csoportos kiállításon részt vettünk már együtt, de kettőnknek ez az első közös kiállítása. Mivel egy térben dolgozunk, látjuk egymás munkafolyamatait, beszélgetünk általában a munkánkról, és segítjük egymást a gyakorlati dolgokban is. Mindez összefonódik a hétköznapi életünkkel is, így magától értetődő a témák hasonlósága, a kapcsolódás.

A „Türelem” mintha nemcsak a művek, hanem maga az alkotás folyamata is lenne. Mit jelent ez a cím – inkább állapot, erény vagy művészeti módszer?
Cs.L.: A munkák elkészítése és technikája sokszor megkíván egyfajta türelmes, építkező folyamatot – elsősorban Sára munkáira gondolunk. De az egyszerűbb technika használata sem feltétlenül a gyorsaságról szól: amíg kialakul egy vizuális gondolat, a kép, az gyakran hosszú, türelmes gondolkodás és mérlegelés eredménye. A címadáskor így nem annyira erényként, inkább feladatként gondoltunk a „türelemre”. Ez élethelyzetekre, folyamatokra adott válaszként is érthető.

Mindkettőjük alkotásaiban hangsúlyos a szöveg és a kép találkozása. Hogyan formálódott ez a közös vizuális és gondolati nyelv? Tudatos párbeszéd eredménye, vagy inkább ösztönös egymásra hangolódás?
Cs.L.: Mindkettőnk számára fontosak voltak mindig is a szövegek, a versek szeretete, azok koncentrált, repetitív vagy metaforikus képi világa. Sáránál a szövegek korábban idézetként is megjelentek, de a későbbiekben inkább az üzenet jelentését magyarázó szavak ismétlődése került előtérbe. Ugyanakkor a szövegkép mindig lényeges vizuális elem az adott mű szempontjából, ami formai változatosságával tovább árnyalja a jelentést.
R.S.: Lajosnál mindig saját szövegekről beszélhetünk – ezekben fontos a hasonlatszerűség és a vizuális motívumokkal való együttműködés, de ez sokszor épp ellentétes érzést vált ki: a kép és a szöveg együttese bizonytalanságérzetet kelt a befogadóban.
Kettőnk egymásra hatása természetes, magától értetődő folyamat, de nem tudatos. A hasonlóságokra mi is rácsodálkoztunk a kiállításunk kapcsán, ahogy Horányi Attila is megfogalmazta megnyitószövegében: „…az egymásba-rétegződés, azt hiszem, ez hatja át Csontó és Sára életét és – attól elválaszthatatlanul – munkáit, amelyek maguk is rétegzettek: mély rétegeket hoznak a felszínre, testesítenek meg, hol tudatosan, hol akaratlanul… …szavak, kifejezések, hiányos vagy tőmondat-formájú képbe írása. A hétköznapi egyszerűség, a banalitás határán: kijelentések és kérdések és fohászok és imák…”.

A kiállítás középpontjában a továbbhaladás nehézsége áll, az a pillanat, amikor valami már nem tartható, de a folytatás még bizonytalan. Hogyan élik meg ezt a határhelyzetet a saját alkotói életükben?
Cs.L.: Abból, hogy ilyen régóta együtt élünk, következik, hogy nagyon sok mindent átéltünk közösen: a gyerekek fölnevelését, a nagycsalád anyagi és gyakorlati ellátását, unokák jelenlétét az életünkben, az idős-beteg szüleink utolsó életszakaszának végigkísérését, halmozódó súlyos betegségeket a családban… mindez rendkívüli módon hátráltatta az alkotómunkát, viszont pont emiatt kívánkozik annyira ki belőlünk a személyes hang – ez adja az erőt a munkák általi ön- és helyzetértelmezéshez.
Ez a kiállítás egy határhelyzet pillanatában született, olyan lelki túlterheltségben, amikor önkéntelenül kapaszkodót kerestünk. A kiállított munkák kiválasztását is ez határozta meg. Tudjuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül: ez a generációnkat általánosan érintő élethelyzet.

Richter Sára az elmúlt években a varrott, összerakott művektől a lebegő, szalagszerű installációkig jutott. A „Türelem” ennek a folyamatnak egy állomása, vagy inkább egy új irány kezdete?
R.S.: Lényegében azonos irányba haladva, következetesen egymásra épülve jönnek létre a munkák. A formai különbségek inkább abból adódnak, hogy az éppen kifejezni szándékozott gondolat mit kíván. Ezek párhuzamosan zajló folyamatok, nem egymás következményei. A térbe lógatott, kétoldalas, installáció-jellegű vásznak és a falra kerülő sorozatok időben is keveredve születtek. Persze egy-egy új anyag vagy technika megjelenése új irányt is adhat, alapja lehet a következő munkáknak. Mint itt a kiállításon a Memória című sorozatnál – a zselatin használata mint kísérlet jelent meg. Ezután a Metlaki sorozat darabjainál ezt a tapasztalatot használtam fel. A selyem megjelenése az áttetszősége miatt különösen jól használható a rétegzettség kifejezésére.

Furcsa bogár-installációk, hímzett faliképek komoly tulajdonságokkal, mint például „fegyelem”, „szomorúság”, fentről belógó talizmán-szerű tárgyak, sok kisebb kollázs, ugyanakkor szövegek sorozatként: „valamit gyűlölni”, „valamit elütni” – és még sorolhatnám. Színes és látványos kiállítás, és valóban, jó értelemben vett türelem is kell ahhoz, hogy mindent megnézhessen a látogató. Hogyan szerveződött egységessé a tárlat?
Cs.L.: Az élet is események és történetek láncolatából áll – ezt a kiállítást is ehhez hasonlóan szerettük volna felépíteni, mintegy az életünk hasonlataként. A munkák különböző témákat vetnek fel, más-más nézőpontból és technikai megoldással.
Reményeink szerint ebből egy olyan egység állt össze, amely nemcsak a mi életünkre vonatkozik, hanem a látogatók is felismerhetik benne saját életük elemeit. Az egész kiállítás felfogható egy olyan installációként, amely egyszerre több szálat indít el, és ebben a „zsúfolt” térben úgy merülhetünk el, mint egy olvasmányban.

A „Türelem” befogadói tér is: a nézők szembesülnek önmagukkal, a saját döntéseikkel, ritmusukkal. Mennyire volt fontos, hogy az anyag és a forma közvetlenül hasson az érzelmi jelenlétre, ne csak az értelmezésre?
R.S.: Mindkettőnk munkáira jellemző, hogy az üzenet mellett az anyag és a forma is meghatározó szerepet kap. Elfogadjuk a véletlen hatását, sőt sokszor szándékosan alkalmazzuk a szabálytalanságot.
A lakkrétegbe öntött kép olyan, mint a megdermedt vízfelszínbe fagyott kép; a zselatinba szárított arcképek roncsolódása az emlékek torzulását idézi; a tűkből kiírt szöveg a sebezhetőséget, a selyemrétegeken átderengő szövegek pedig a dolgok kényszerítő erejét mutatják.

A kiállításban a két művészvilág nemcsak egymás mellett létezik, hanem összeér. Hogyan alakult ki ez a bizalmi, egymásra épülő munkakapcsolat?
Cs.L.: Alapvetően abból, hogy a közös életünk és a munkánk sosem vált el élesen egymástól. Nagyon régóta élünk együtt, látjuk egymás küzdelmeit, zsákutcáit, apró felfedezéseit – és ezekre folyamatosan reagálunk is. Nem „szakmai távolságból” figyeljük a másik munkáját, hanem ugyanabból az életanyagból dolgozunk, ami mindkettőnk műveibe beépül, csak más-más formában.
Ez a közös tapasztalati alap hozta létre azt a bizalmat, hogy a másik véleményét, kérdéseit, kételyeit valódi segítségként tudjuk fogadni, nem pedig kritikaként vagy versengésként.
R.S.: Idővel kialakult egy olyan természetes „egymásra rétegződés”, amikor már nem kell külön megbeszélni, ki merre tart: a munkák maguktól kezdenek el párbeszédbe lépni egymással. Más ritmusban, más anyaghasználattal dolgozunk, de sokszor ugyanazokra a belső kérdésekre keresünk választ.
A Türelem kiállítás ebből a hosszú, egymásba fonódó folyamatból született: nem tudatos közös koncepcióból, hanem abból, hogy az évek során a két külön világ szinte észrevétlenül összeért.