Felszín mögött – városi legendák

Sulyok Miklós művészettörténész megnyitóbeszédje

Pálos Anna ezt írja az Ars Sacra fesztivál programfüzetében: A kiállítás korunk városban élő emberének az épített és teremtett környezethez való viszonya köré épül. Ha ez így van, akkor talán helyesebb lett volna a kiállításnak a Nisi dominus címet adni, a 127. zsoltár első két verse nyomán: Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.   

Pontosan ezt látjuk ma városainkban, ahol az építők nagyon nagyon fáradoznak, s Pálos Anna képein is épp erről van szó. A városi környezetről, ahol élünk és amely, gazdasági és társadalmi rendszerünkön keresztül, lelkünket alakítja. Ezeken a képeken a város rendje merev, szigorú, s óhatatlan, hogy a benne élők se legyenek mások. Ugyanakkor a festmények kissé gyermekkönyvi, vagy meseillusztrációhoz hasonló stílusa és színezése mintha a világunkban egyre terjedő játékszerűvé tétel vagy gamifikáció (az eredeti angol szóval: gamification) elnevezésű oktatási és marketing módszer a képzőművészetbe is átszűrődött volna. Az építkezések, a város terjeszkedése által lefedett természeti területek drámai pusztulását direktben megfogalmazva senki sem veszi magára, mondván, valahol csak laknunk kell. De, ha, mint Pálos Anna, halk szóval szemrehányás nélkül, játékos meseként, csak a néző elé tárja a festő az állapotot, amelyben élünk, akkor talán átmegy az üzenet. Emberek, gondoljatok bele, ne tegyétek ezt így! A festő a maga abszurditásában ragadja meg a sokszor céltalan és szüntelen építkezés jelenségét, amely ugyan a gazdaság és a pénzvilág, az ingatlanfejlesztés logikája szerint racionális lehet, valójában azonban embertelen környezetet hoz létre.

A képekről leolvashatjuk, hogy amire a kiállítás címe utal, ami felszín mögött van, az a panelban élő emberek egyenvilágának feszültségizzzása, a természetet felfaló építési daruk, a lassan eltűnő természet, és még valami, ami miatt beleillik az Ars Sacra fesztiválba ez a kiállítás: a vallásos hit, a keresztény perspektíva, Mária alakjában, például.

Pálos Anna művészetének megértéséhez tudnunk kell, hogy képzőművészi tevékenysége mellett művészetterapeutaként dolgozik, tehát jól ismeri az emberi lélek és a művészet viszonyát, a művészet gyógyító erejét. A festés számára önterápia is, hiszen a sokszor szorongást okozó környezet képi feldolgozása lehetőséget ad a lelki gondok kezelésére is. Művészetterapeutaként szenvedélybetegekkel dolgozik, mondhatni a festészetben „rakja össze önmagát” a terápiás munka lelki megterhelése után, talán innen ered a kiszámított komponálás, ami másfelől a stencil-maszk technikából következik. Pálos Anna szűkszavú képein, patikamérlegen kimért formáiban és tompított, pasztelles színeiben a városi ember szorongása parázslik. A lakótelepi tízemeletes házak ablakain bepillantva látjuk ezt, ahol mindig vízió jelenik meg, még ha egyszerű szobabelsőnek tűnik is.

Ami mai városainkból hiányzik az éppen az Úrkezének munkája, aki a zsoltár szavával élve, építi és őrzi a várost.

Pálos Anna itt kiállított képei különféle karaktereket mutatnak: a bejárattal szemben helyeztük el az egész kiállítást összefoglaló képet: az építkezés gépei beleharapnak a növényzetbe és itt látható a barátságos, hegyes-dombos város képe is. Az építkezés konstruktivista képei teszik ki a tárlat nagyobb részét, de valamiképpen nem az építés optimizmusát, hanem abszurditását fedezhetjük föl rajtuk. A belső kiállító helyiségben pedig a lakótelepek univerzálisan zárt építészeti világát találjuk. Ez a nagy festmény itt , a zongora mögött, kissé kilóg a kollekcióból, hiszen a posztmodern dekorativitása szinte feloldja a város megjelenését: lehet, hogy ilyen vidáman is szemlélhetjük városainkat?

Fotók: Aczél Márk