Január 30-án, Karantén után – Távoli partok címmel nyílt meg Magyari Márton festőművész egyéni kiállítása a Karinthy Szalonban. A február 16-ig látogatható tárlathoz kapcsolódóan az alábbiakban Pataki Gábor művészettörténész megnyitóbeszédjének írott változatát közöljük.
Különböző, egymástól gyakran merőben eltérő utóélet adatott a múlt század elején indult izmusoknak. Míg az expresszionizmus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus jelenléte – ha „neo”-előtagokkal kiegészülve is – a mai napig érzékelhető Magyari festményein is –, addig a kubizmusnak és a futurizmusnak a lendületes kezdetek után alig egy-két évtized jutott. S hiába sarjadtak a magyar művészetben is annak idején ígéretes kubista kezdeményezések (Szobotka, Kmetty, vagy az elfelejtett, s most újra felfedezett párizsi magyar csoport), mikor az Európai Iskola 1946-os manifesztuma szerint ők többek között a kubizmus képviseletére is vállalkoztak, valójában már csak holt, történelmi hagyományként hivatkozhattak rá.
Elapadt forrás újrafakasztására kevesen vállalkoznak. Magyari Márton viszont konzekvensen, immár a 90-es évek eleje-közepe óta vissza-visszanyúl e század eleji irányzathoz. Természetesen nem archaizál, s nem elégszik meg a jellegzetes formai elemek puszta rekonstrukciójával, de korábbi képei hasábokból, gúlákból, hengerekből kialakuló tájainak és csendéleteinek, négyszögekké absztrahált mezőinek, szögletes emberalakjainak inspirációs forrásai között nagyon fontos szerep jut a kubizmusnak. Nem is annyira a híres-neves párizsiak, Braque, Picasso művei szolgálnak igazán szellemi-szemléletbeli őseikül, hanem – s nem véletlenül – az 1910-es, 20-as évek cseh kubistái. Ugyanis Antonin Procházka Prométheusza, Bohumil Kubišta (nomen est omen) Szent Sebestyénje, Vincenc Beneš katonatemetése, Józef Čapek kültelki harmonikásai és matrózai ugyanúgy a közép-európai ember (és művész) történelembe vetetettségével, kiszolgáltatottságával és utópikus szabadságvágyával küzdenek, mint Magyari 100 évvel később készült képeinek szereplői.
Hiszen nem csak a kis Jézus, hanem a térségünk nyomasztó atmoszférájának súlya alatt görnyed össze Szent Kristófja, alél el, fejét szögletes, szinte betonból való vállára hajtva Fájdalmas Krisztusa. De ide sorolhatjuk a Feltámadás-sorozat szereplőit, akik zombik módjára merev mozdulatokkal kelnek ki sírgödreikből, s egymásról tudomást sem véve kataton elszántsággal indulnak az ismeretlenbe.
De legalább van hova menniük, ellentétben a Covid-sorozat képsíkba zárt lényeivel. Részint nyilván a világjárvány okozta kényszerű izoláció sokkja visszhangzik bennük, de mindez a képeken a magány, a fogoly-lét, a szabadsághiány szinte a paroxizmusig fokozódó egyetemes drámájává válik. A figurák tehetetlen kínjukban majdhogynem szétfeszítik a művek keretét, s közben lassan emberi karakterüket is veszíteni kezdik. Arányaik egyre torzabbak lesznek, a képek könyörtelen, kellemetlen érzéseinket csak tovább fokozó színtömbjei szinte darabokra szabdalják őket, végtagjaik póklábakká nyúlnak, szögletes mozgásuk egy félig nyitott colstokra emlékeztet, így a drámába groteszk felhangok vegyülnek. A megváltás minden bizonnyal elmarad.
Némi understatement-tel azt mondhatjuk, hogy Magyari figurái nem érzik túlságosan jól magukat a képeken. Világuk, terük szűk, lehetőségeik korlátozottak. Feloldást számukra csak a művek másik nagy csoportja, a tájakat, mezőket, felhős égboltokat megidéző képek adhatnának. A figurális képek – különösen a Covid-sorozat – rossz hangulatunkat gyakran tovább fokozó színvilága itt ellentétébe vált át, a művész kolorista énjét villantja fel. A táj,-és fényélmények ihlette művek nagyjából két csoportba rendeződnek. Az egyik a dombok, fák, színes mezők színtéglákká absztrahálásán alapul, távolabbról az orosz kubofuturizmus (Larionov, Ljubov Popova), valamivel közelebbről Gyarmathy Tihamér képei villannak fel akaratlan rokonokként.
A másik rész színpászmák, színfoltok kavargó vagy fegyelmezettebb sorokba rendeződő vonulásáról, ünnepéről szól. Bár nélkülöznek minden tárgyiasságot, érezni a természet, a levegő, a rezgő és változó fényjáték inspirációját. Valószínűleg igazi azilum ez a festő számára is, de mielőtt végleg belefeledkeznénk az örömpiktúra ragyogásába, egy-egy, a foltok közé hirtelen bevágódó négyzet figyelmeztet bennünket az idill időleges, viszonylagos mivoltára.
Így, ezekkel az akár posztmodernnek is nevezhető elidegenítő effektusokkal, az ellentétes pólusok együttes jelenlétével, egymásra vonatkoztatásával lesz teljes és igazán izgalmas Magyari Márton kiállítása.
Pataki Gábor
Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2024. január 30.
Fotók: Aczél Márk
