Schild Tamás fotográfus Mészárszéki anzix sorozata egyszerre nagyon konkrét és absztrakt, de különös és egyedi is; bár elénk tár minden lehetségest ebben a témában, nem rejteget semmit, mégis vannak rejtőzködő rétegei; és ha nem is kriptografikus, mégis csak tartogat megfejtendő jelentéseket a befogadó számára. A cím a mészárszék szó vágóhíd-jelentését kiterjesztettebbé teszi, az öldöklés, a véres tett nagyobb hangsúlyt kap benne. Az anzix szó pedig, a képeslap, képes levelezőlap szinonimája, amelyet száz éve még használtak a közbeszédben, mára azonban ez a szó is szűkebb rétegnyelvi kifejezés. Ekként már a kiállítás és a fotósorozat címében szereplő két szó nem megszokott, megütköztető szóösszetétel.
De miről is van szó, pontosabban? Olyan képekről, amelyeket nem, vagy csak nagyon ritkán láthatunk, hiszen olyan emberi tevékenység, cselekedet folyamatát mutatják meg, amelyre még gondolni sem akarunk. Habár eredménye mindennapjaink része, a „háttérlátványt” negligáljuk, valójában még a fejünketis elfordítanánk: de most ezt nem tesszük, nem tehetjük, hiszen elhatároztuk, hogy megnézzük Schild Tamás Mészárszéki anzix című sorozatának erre a kiállításra válogatott fotóit; és ha őszinték akarunk lenni, akkor szinte nem is tudjuk levenni a tekintetünket ezekről a képekről. Ellentmondásos, ambivalens érzések keríthetnek hatalmukba bennünket: a téma kegyetlen valósága és „absztraktívan” szép megjelenítésének oppozíciója, a vonzással átitatott belső megindultság borzongása, a döbbenet, a megindultság csupa ellentétként tűnő érzelmi hatást keltenek. Vagy talán rávilágítanak arra, hogy ezek az érzelmek nem is ellentétesek, hanem egymással átszövődve, szinkronban léteznek bennünk?
Az ölés ábrázolása nem teljesen idegen és távoli a művészettörténetben előforduló képi megjelenítésektől; a hagyományából eszünkbe juthat Judit és Holofernés vagy Salome és Keresztelő Szent János történetének festői ábrázolásai, és ezeken a képeken is az élet elvételének aktusát vagy utánját, az ebben rejlő döbbenetet, megindultságot vagy épp a tett felfoghatatlanságának ábrázolását láthatjuk. Vagy ismert akár az öldöklő angyal szimbóluma, aki nevében hordozza az élet elvételének cselekedetét, vagy főként a barokk kori csendéletek közül azok, amelyek az élettelen, húsig-bordáig lecsupaszított állattest részletét ábrázolják akár gyümölcsök vagy virágok társaságában: a morbiditás diszkrét vagy egyáltalán nem diszkrét borzalma kap képi megfogalmazást. Nem könnyű ezekkel a képekkel és magával a témával szembenézni, hiszen az elviselhetőség és az elviselhetetlenség határáig viszi, tolja érzékelésünket az a feltörő érthetetlenség, amely az élet titka, az élet jele és az erőszakos halál mezsgyéjén húzódik.
Schild Tamás fotóin állatok megölésének képeit, pontosabban, annak részleteit, folyamatát rögzítette a fotográfus úgy, hogy a naturalisztikus megközelítést ötvözte azzal a távolsággal és olyan kamera-mozgatással, a távolság-közelség változtatásával, amely nem mond ellent a valósághűségnek, de a borzongató szépségnek is helyet ad. Fontos megjegyezni, hogy ezeken a fotókon semmi utólagos hozzátétel, elmozdítás, utómunka, manipuláció nincsen, ezeken a fotókon az a felület látszik, amely készítésükkor láthatóvá lett a fotográfus előtt, pontosabban: ahogy láthatóvá tette a látványt; a fotók képiségének festőiségét – a proximitás tökéletes megválasztása mellett –, a matt papírra nyomtatott felület teszi még drámaibbá és egyben festőivé is: messziről, akár mintha absztrakt festményeket látnánk.
De térjünk vissza a konkrét látványhoz, amelynek valódi, igaz és igazi láttatása a fotós szándéka. És térjünk vissza a fő témához: az élet erőszakos elvételének témájához, még konkrétabban ahhoz, hogy az ember valamilyen fölényét kihasználva elveszi az életet a környezetében élő állattól. És nem sorolom az okokat, a miérteket, a kérdéseket és a felszólításokat, de a felkiáltásokat sem, amelyeket a Mészárszéki anzix fotói előhívhatnak bennünk. És szándékosan nem utalok, és nem sorolom jelenünk aktualitását sem, amelyet szintén eszünkbe juttathatnak ezek a vörös színeket és árnyalatait – de számos más, ráadásul életteli színt – hangsúlyozó felvételek.
Szeretnék egy filmre is utalni, amelynek témája rokon ennek a kiállításnak a témájával: Huszárik Zoltán 1965-ben készítette el Elégia című filmjét, amely egy halálra szánt ló utolsó napjait kíséri végig. Drámai feszültségében és tragikus hangvételében hasonlónak vélem látni Schild Tamás mészárszéki fotóit. Bár ezek a képek állóképek, egy-egy kifeszített pillanatot mutatnak, egy-egy visszavonhatatlanul végzetes pillanatra mutatnak rá, illetve ha a képek összeállításából kialakított és angol címet viselő „Slaughterhouse elegy” folyamatosan vetített etűdjeit is tekintjük, akkor a fotó és a film közötti műfaj és látvány tárul elénk. Az etűd bár elsősorban zenei terminus, de van áttekintés jelentése is, az elégia pedig irodalmi műfaj, amely az emlékezetben élő benyomások, szemlélődés, a válaszérzelmek kifejeződése. Úgy vélem a különböző műfajok bevonása, összeillesztése – szintén rejtett, utalásszerű – megjelenése több különös hangsúlyt ad a kiállításon bemutatott műveknek.
A „Slaughterhouse elegy’ valójában egy téma és variánsai, ahol nemcsak az újabb és ismétlődő fotók változását látjuk, hanem – a jelenlegi verzióban – négy különböző zenei kompozícióra hangolt, folyamatosan egymást követő fotók sorozatát. A legkorábbi, a 2010-es évek elején keletkezett – pontosabban Schild Tamás által készített – változat a jelenhez közeledve egyre erőteljesebben kap tragikus, döbbenetesen drámai kifejezést.
Bátornak vagy egyenesen merésznek tekinthetjük-e azt a fotográfiai gesztust, amellyel a XXI. század elején Schild Tamás fotográfus a mészérszéki gyilkolás, öldöklés témáját örökíti meg? Vélekedhetnénk úgy is, hogy éppen elég és egyre több erőszak, ember embernek farkasa megnyilvánulás van világunkban. Mégis: ezeknél a fotóknál nem erről van szó. Hogy miről is szól ez a fotósorozat, arra többféle választ is adhatunk, de kérdezhetünk is tovább magunkban és egymás között. Mitől, hogy más dimenziók is szólnak hozzánk ezeken a nagyon erős, kegyetlen témát megjelenítő fotókon keresztül? Mi az, amivel ez a nagyon profán, hétköznapi tekintet elől is elrejtett világ megemelkedik, emelkedetté válik. Nemcsak bemutatás, de felmutatás is.
Úgy látom Schild Tamás vágóhídról készített – és a nézők számára most elküldött – „képeslapjait”, mint a régi korokban élt vadat leölő vadász, az életéért ölő ember gyilkolás után bemutatott áldozatát; azét az emberét, aki tudta, tudja, hogy ha elvesz a világból, akkor azért kárpótlást kell adnia, engesztelést kell kérnie, és tisztelettel kell megemlékeznie áldozatáról. Az élőlényekben tisztelnie kell a nekik adott életet, amelyet bár el tud venni, de visszaadni nem tud. És ez a dráma, a tragédia, a jóvátehetetlenségben jóvátételt kereső és kérő ember valódi gesztusa, kérése – fohásza.
És ha ezeknek a képeslapoknak a hátoldala írható lenne – vagyis valódi „Ansichtskarték” lennének -, azt gondolom egy-egy engesztelő szó, imatöredék kerülhetne az írható felületre, amelyet a képzeletünkben kigondolhatunk vagy akár meg is írhatunk. Az elégia kép- és hanghatásai pedig olyan felkiáltások és jajkiáltások, amelyek szintén „az Egekig hatolnak” (Jer, 51,9).
Máthé Andrea
Schild Tamás Mészárszéki Anzix című fotókiállítása elé – megnyitó (szerkesztett változat) Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2023. április 4.
Fotók: Ujhelyi Dalma
