Farkas Zsófi pár éve még poliészter anyagokat formált meg és rendezett organikusnak látszó, egyedi alakzatokba, aztán ugyanezen a mezsgyén maradva fémet öntött. Idővel a rideg, törékeny új ötvözetekkel való kísérletezés sem elégítette ki. Művei számos magán-és közgyűjteménybe, valamint városi terekre kerültek. Embrió vagy bogyószerű figurái védjegyévé váltak, mégis elhagyta a már bejárt terepet, és az ismeretlen felé indult el. Zsófit az üveg egy szokatlan minőségbe röppentette át, az eddig alkalmazott műanyag és fém kiszámítható alakíthatósága már nem jelentett kiívást számára. Az organikus, élőlényekre, sejtegyesülésekre, molekulaláncokra emlékeztető múltbeli szobrászati formái az üveg használatával a múltba vesznek, és valami sejtelmes, finom, éteri, de konkrét geometrikus, szimmetrikus formarendszerré alakulnak át. A lények itt már nem szaporodnak, nem alkotnak csoportokat, nem áramlanak szabadon a végtelenbe, hanem egyedül, rendíthetetlenül állnak a térben, szűkszavúan és mégis sokatmondóan, mint a prehisztorikus ember- és állatfigurák, vagy a liturgikus, kultikus tárgyak. Mágiájuk van.
„Az üveg minden földi anyag legkülönlegesebbike, egyszerre megfogható és megfoghatatlan, látható és láthatatlan, materiális és anyagtalan, földi és égi, tűz és levegő, tűz és jégszerű. A lét metaforája, ami a világot egy másik nézőpontból mutatja meg, mely nézőpont egyszerre evilági és nem evilági. Az üveg felette áll az embernek. Tulajdonképpen érinthetetlen anyag, akkor is nagyon csínján kell bánni vele, amikor készül, és akkor is, amikor elkészült. Ha akar, szétrobban vagy szétreped. Ha nem szeret engem. Ezért kell az alázat hozzá. Az üveget szolgálni kell, de ez nem jó kifejezés, inkább együtt kell működni vele, nagy alázattal. Az üvegben megláttam Istent. Megtapasztaltam. Lenyűgöz az üveg. Millió arca van, sőt, végtelen. Az üveg valahogy a csend számomra. Ha az üveget nézem, lecsendesül a világ, minden elhallgat és csakis az üvegre figyel, az üveg életére, legyen az olvadt állapotú vagy szilárd. Bármilyen állapotában bűvöletbe ejt.” (F.Zs.) Zsófi a mintegy hároméves üvegmegmunkálási tapasztalatában nem várt mélységeket élt meg, a világhoz való viszonya is megváltozott. „Szobrászként fontos tapasztalatokat szereztem: a belvilág, azaz az anyagban létrejövő “történetek”, áramlás- vonalak, buborékok, illetve a síkok által létrehozott tükröződés-rendszerek, optikai torzulások, a fény útja, az áttetszés, az átlátszóság kívül állnak az irányíthatóságon.”
Kun Fruzsina egy rövid grafikai és festészeti periódus utáni rendkívül sikeres és tevékeny könyvillusztrátori munkát adott fel alkotói szabadságvágya hívására. Hiába szaporodtak a felkérései először gyermekkönyvek, majd komoly kortárs regények borítóinak tervezésére, elhagyta a pályát, és azon túl, hogy művészeti könyvek tervezésére cserélte, a festészet legnehezebb területén a megformálhatatlannak tűnő érzelmek és érzetek, hangulatok és sejtelmek, egymásra halmozott tudatos és tudattalan folyamatok kifejezhetőségén dolgozik. Munkássága így ma is két szálon fut. Talán fontos számára a szigorú munkavégzés és a szabadságfok magasabb amplitúdója közötti feszültség, ami aztán a festészet birodalmába hajtja. Felhagyott ugyan a megrendelések teljesítésével, de a „rajzolással” nem. Saját magát tekinti nyersanyagnak, a lelkiállapotait, a traumáit, a nőiségét önti vizuális formába, a szabad asszociációs motivikus rajzfolyamok és a nonfiguratív festészet kevert eszközeivel.
Az emberi szem nem pusztán egy automatikusan működő szerv, hanem a világhoz való kapcsolatunk kulcsa. A korral egyre inkább homályosul a látás, de fiatalon is gyakori a szem romlása. A „nemlátás” és a tisztán nem látás Kun Fruzsina életének ambivalens velejárója volt, és mivel a vizualitás nyelvében érezte otthonosan magát, e téren korán megtapasztalta korlátait. Első festészeti kísérletei nyomán ezt a jelenséget igyekezett megragadni. Gyermekkori babája arcát próbálta úgy ábrázolni, amilyennek akkor látta. „Hiába festettem meg hiperrealistán, nem volt ugyanaz, amire emlékeztem. Mintha az idő egy fátyollal vonta volna be az akkor tisztán látott arcot. Hasonló élményem volt a Dunaparton, kutyasétáltatás közben, egy novemberi napon, a ködbe burkolózott folyó partján. A sejtelmes látványt úgy fogalmaztam meg, hogy a nem látszó túlpartot tükörképként ábrázoltam a víz felszínén.” (K.F.) A festékrétegek így olvadnak most is egymásba, eltakarva és felfedve bizonyos részleteket, amihez hasonló kápráztató, színes, homályos és egyben fullasztó érzéssel és burokkal akkor találkozott a művész, amikor gyerekként lufiba fúrta az arcát. A látás és az emlékezés korlátainak megtapasztalása ráébreszt traumáink erejére, ahogyan személyiségünk határait is megmutatja. Fruzsi ezek vizuális megfogalmazását terápiásan építi be képeibe, hogy az alkotás során szembesülve velük képes legyen őket elengedni. A lágy, bőrszerű felületek, a nőies, levegős színek, a fluid festékpászmák, a pausz mind ezt a küzdelmes, transzparenssé érett önismereti folyamatot vizualizálják.
Képeinek visszatérő motívuma egy titokzatos szempár, aminek eredetét a finom tollrajzokban rejlő nőalakok fedik fel. A figyelő szempár a macskanő tekintete. Az animációs filmek megszemélyesített állatfigurája az egyiptomi macskafejű Basztet istennő mítoszára tekint vissza, akit eleinte Ré, a ‘látók legnagyobbika’ mindenen áthatoló tekintetével azonosítottak, aki az éggel és túlvilággal kötötte össze a földi világot. Ré szemét egyébként a napkorong szimbolizálta, amelynek könnyeiből lettek az emberek. A szoláris istennő Szehmet, később Basztet néven önálló istenségként az otthonok védelmezőjeként, a család összetartójaként tűnt fel. Basztet figurája jelenti a kiindulópontot Fruzsi három tollrajz formájában megvalósult festményciklusának, ahol már csak a szempár és fülek jelzik az eredetet.
Muladi Brigitta művészettörténész
Kun Fruzsina és Farkas Zsófia Hol a határ? című kiállítása elé – megnyitó (szerkesztett változat) Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2023. április 26.
Fotók: Aczél Márk
