Schild Tamás évekkel ezelőtt két hét alatt készítette vágóhídi fotóifelvételeit, de az azóta eltelt évek során csak apránként tette láthatóvá a sorozat egy-egy darabját. A Karinthy Szalonban rendezett kiállítás különlegessége, hogy az egész teret a témához kapcsolódó nagyméretű fotók töltik be, amelyet egy hangeffektusokkal kiegészített fotóvetítés kísér. A témától nehéz volt elszakadnia annak ellenére, hogy a látvány és az ott ért élmények szinte megfogalmazhatatlanok. A fotóművész azonban speciális megközelítéssel, egyedi formával befogadhatóvá tette a megrázó képi világot. A Mészárszéki Anzix sorozatot bemutató tárlat – illeszkedve a Fotóhónap kereteihez – április 4-én nyílik, de már március 23-tól látogatható. Kovács Gabi Schild Tamással és a kiállítás kurátorával, Máthé Andreával beszélgetett.
2012 és 2019 között készítette vágóhídi fotóit, a sorozatból már láthattunk korábban részleteket, most azonban a teljes anyag bemutatásra kerül, háttérben egy végtelenítetten vetített fotóesszével. Miért pont most állítja ki a képeket?
Két évvel ezelőtt a Műcsarnok bemutatott három nyomatot a sorozatból, így valójában ez az első kiállítás, amelyre számos további nyomat készült. A teljes anyag a vetítésre kerülő fotóesszé-változatokban jelenik meg. Hogy miért most? Először is azért, mert mélyen megérintett a téma és időre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam magamban a primér tapasztalatot, hogy az általa kiváltott érzéseket, gondolatokat, asszociációkat összerendezzem, a képek kiválasztásával, sorrendjével strukturáljam önmagam számára. Tulajdonképpen ennyivel be is értem. És itt jön a válasz második fele: azért is most, mert a kiállítás kurátorának, Máthé Andreának köszönhetem, hogy úgy gondolta, ez az anyag a szélesebb nyilvánosság számára is megmutatandó, és tett is ezért. Az ő közbenjárására kaptam lehetőséget a Karinthy Szalontól, hogy most megrendezzük ezt a kiállítást.
Ön elsősorban az érzékeny portréfotóiról (Szépcigánynak lenni) ismert, a mészárszék témára hogyan talált rá, miképpen illeszkedik a többi munkájához?
Attól tartok, hogy a kérdésére nem tudok érdemben válaszolni, vagy csak egy olyan közhellyel, hogy „minden mindennel összefügg”. A témaválasztás mindenesetre nem úgy alakult, hogy törtem volna a fejem, hogy hogyan tovább a portrék után, hanem egész egyszerűen egyszer csak olyan élethelyzetben találtam magam, amikor vágóhidakon volt dolgom rendszeresen. A látottak felkavartak és elkezdtem magammal vinni a kamerámat. Így volt ez az első cigányportréim idején is. A véletlenekben így megjelenik a sorsszerű, a kamera mögött pedig ugyanazok az érzékenységek, ugyanaz az ember.
Digitális felvétel, archív pigment nyomat, dibond lemezre kasírozva – olvasható a fotók technikai leírásában. A képeken pedig a hús és a vér ábrázolása helyett a vörös és árnyalatainak megjelenítése látható, mintha különös rorschach képeket látnánk, időnként az állatok bordái is megjelennek. Tapintatos megközelítés, miért ezt a formát választotta?
Tulajdonképpen az élet minden helyzete egy próba, teszt, ha úgy tetszik. Először is azt kérdezi: mit kezdünk vele? Hajlamosak vagyunk a kérdés megválaszolása nélkül rögvest a hogyanjainkra figyelni csak. A képek keletkezésekor már az elején eldöntöttem, hogy nem szigorúan ítélkezve vagy tárgyiasultan próbálom meg dokumentálni az ott és akkor zajló ölés és trancsírozás aktusát. Transzponáltabban hagyom magam sodródni a mészárlás gesztusából fakadó kavargó látványtól, érzésektől, kérdésektől a történet bármelyik pontján vagy oldalán. Nem is tapintatos akartam lenni, mint inkább őszinte, azt sem megkerülve, hogy a látvány – a felhasított test – hol iszonytató, hol gyönyörű, megint máskor a kettő interferál.
Máthé Andrea egy korábbi kiállítás kapcsán írja a képeiről: „Schild Tamás fotói a látás örömét és fájdalmát túlzás nélküli telítettséggel tudják megjeleníteni.” Ez mennyire igaz ezekre a fotókra is?
Ha valamikor, akkor remélem most igazán igaz.
Szereti zenében a tökéletes hangzást, komoly bakelitgyűjteménye van, és a fotóesszé alá is új zenét talált. Hogyan válogatott, mit tett hozzá a zene a képanyaghoz?
Igen, a zene fontos számomra. Gyakran segít rajtam. A képeknek ugyan remélem ilyen eredendő szüksége nincs a zenére, de olykor az alkotás öröméhez tartozik, amikor a zenei motívum párbeszédet folytat a látvánnyal, dolgozik bennem. Tekintve pedig, hogy a sorozat jelentése számomra többrétegű, nem egy, hanem több változatban is elkészítettem, külön-külön zenével, hangképpel, függően attól, hogy harmonizál-e a látvánnyal, mondandóval, vagy éppen kontrasztjával megfeszíti azt. Hogy mit tett hozzá, vagy sem, annak a nézői lesznek a megmondhatói.
Andrea, hogyan találkozott Schild Tamás művészetével?
Néhány évvel ezelőtt Schild Tamás a Műcsarnokban tartott tárlatvezetést egy fotókiállításon, és a meghívón tűnt fel a neve, hiszen évekkel korábbról már ismertük egymást. Rákerestem a honlapjára, és először ott és akkor láttam a fotóit. Ezt követte a kapcsolatfelvétel, és 2022-ben Pannonhalmán rendezhettem egy kiállítását, amely a húsvéti ünnepkörhöz illeszkedett, és válogatás volt a fotóiból. Ennek a kiállításnak a Pietà című sorozat három darabja állt a középpontjában. Számomra az is fontos volt, és most is lényegesnek tartom, hogy ne csupán a Cigányportrék képeit kössék Schild Tamás nevéhez, amelyekkel ismertté vált, hanem láthatóak lehessenek más témájú fotói is az érdeklődők számára.
Mi az, ami vonzotta benne?
Az első hatás – amikor végignéztem a honlapján a fotóit – nagyon erős volt: szótlanság és elcsendesedés; azt láttam, hogy ezeken a fotókon drámai történések vannak, nagyon sűrítetten. Az, hogy a cigányportrékon például hogyan tudja megmutatni a keresetlen szépséget a csupasz körülmények között, mennyire élesen lát és láttat, hogy kivárja (mert valóban kivárja) a szinkronicitás pillanatait, hogy minden összeálljon a lehető legkoncentráltabbá. Talán ambivalenciáról is beszélhetnék, mert Schild Tamás fotói nem könnyed fotók, kifinomult, pontos formai megfogalmazásuk még megrázóbbá tudja tenni az ábrázolt tárgyat, amiről nehéz levenni a tekintetet. Számomra szinte minden egyes fotója az élet élhetőségére kérdez rá; és ez jó.
Tamás, hogyan alakult kettejük viszonya? Hogyan egészítik ki egymást?
Egy éven belül ez már a második önálló kiállítás és már látszik a harmadik, még idén. Kívánhatnék-e ennél jobban alakuló viszonyt? Csuda, hogy milyen sokat képes tenni egy kiváló esztéta, kurátor egy általa becsült munkásságért. Csak győzzem tartani a tempót friss alkotásokkal!
Fotók: Aczél Márk
