„Ha úgy vesszük, a teremben most tájképeket láthatunk, legtöbbször beazonosítható a budaörsi helyszín is. Mellettük feketére égetett lécekből összeállított dobozokat látunk, bennük kisebb nyílásokban, amolyan áldobozterekben apró bronzcipőkkel. Akár rögtön nyugtázhatnánk is az amúgy különös színvilágú dombok, lépcsők, korlátok egyszerre ismerősnek tűnő, másrészt bizony némiképp nyugtalanító jelenlétét, a szigorú faszerkezetekből színesen kivillanó topánka-otthonok disszonanciáját, ám rövid idő múlva rá kell jönnünk, ezzel nem oldottuk meg a dolgot.
Kiindulásul idéznék egy-egy mondatot az alkotók akár ars poeticának is felfogható írásos feljegyzéseiből. „Célom, hogy a festék, a tiszta szín anyagi, tárgyi mivoltát úgy jelenítsem meg a festővásznon, hogy közben azok egy érzékfölötti, spirituális, anyagtalan világot ábrázoljanak” – mondja Góra Orsolya. Somogyi Emese pedig Carl Andrét idézi egyetértőleg: „A művészet… összeköttetést teremt az anyagi és szellemi világ között.”
Talán ebből a két idézetből is kitűnik, hogy mindketten jóval többre törekednek a látvány amúgy bármily rafinált visszaadásánál, a mégoly szellemes plasztikai gegeknél, mesterségük „Bravurstückjeinek” prezentálásánál. Saját eszközeikkel egy alig megfogható, inkább csak érezhető, jó esetben közvetíthető tartomány, a transzcendencia meg- és felidézését tűzik ki célul. Az ehhez vezető ösvények azonban már különbözőek: míg Orsi inkább kifelé, a szó szoros értelmében vett szín-tér tágításával, rádiuszának megnövelésével kísérletezik, Emese egyfajta emlékkapszulák gyengéd burkába tömöríti össze a lélek rezdüléseit.
Az addig talán rendben van, hogy egy festő fontosnak érzi saját, sajátos színvilágának kialakítását, s az ezzel járó műhelymunkát. Az azonban már kevésbé, hogy – a joggal bonyolultnak és fáradságosnak nevezhető kísérleteken keresztül, keverve a minuciózusan tudatos és a szándékoltan a véletlen esetlegességeinek kitett mozzanatokat – művészete egyik fókuszába állítja, egymásra halmozott színörvények, színtéglák mennyiségileg sem lebecsülendő halmazát állítva elő. Régebben a newtoni-goethei, mostanság az ennél jóval összetettebb Nemcsics Antal-féle Coloroid színrendszerből és színdinamikából kiindulva rétegez és kever színeket. Fehér, majd újabb szürke fedőfelületet hoz létre, melyet aztán részben visszahámoz, így fokozva fel, varázsolva el a kibukkanó narancsok, okkerek, kékek erejét, egyszerre valós, ám részben nem evilági mivoltát. Mintha csak a fénnyel amúgy szoros kölcsönhatásban álló színeknek az előbbihez hasonló kettős természetét, egyszerre anyagi és afölötti, szubtilis mivoltát, külső, s az emberi pszichében létező belső, rejtett jelenlétét fonná össze törekvéseivel.
Korábban a vásznon ugyan megjelenő, de mégis szublimált színei mindig térben, pontosabban a multiverzumban elvileg egymással párhuzamosan futó, a vásznon azonban mindegyre összecsúszó, összegabalyodó terekben jelentek meg. A fantasztikus épületmaradványokat és reália-töredékeket aztán fokozatosan nagyon is felismerhető épületek, emlékművek sziluettjei váltották fel, hogy aztán mostanra az áttetsző körvonalak átadják helyüket egy nagyon is materiálisnak tűnő ábrázolási módnak.
Ez a valóság-közeliség azonban csapda is egyben. Természetesen elhisszük a művésznek, hogy ott volt (ott van) a Kálvária-domb lépcsőin, de hiába csábít a látvány, a Fauves-ok ecsetjét idéző színvilág, és kanyarogjanak mégoly dinamikusan a dombok földhalmai, az eredmény mégis egy mozdulatlan, az idő gombostűjére tűzött, az adott tér-idő dimenzióból metafizikusan túllépő, egy másik, transzcendens létmódban megvalósuló táj-emléket, Orsi szavaival egy másik „megélt tájat” idéz.
Somogyi Emese viszont az ember jelenlétével, pontosabban annak hiányával viaskodik. A cipő, ez a történetileg-archeológialag oly esendő, javarészt bőrből és szövetből készült lábbeli helyettesíti viselőjét, ráadásul idézőjelesen, jócskán miniatürizált, bronzba öntött módon. A speciális japán konzerválási technikával nemessé, szinte időtlenné avatott hulladéklécekből összerótt dobozok látszólag mellékesen, közömbösen kínálnak helyet a cipő-derivátumoknak, melyek odújuk feltűnő színezésével keltenének több figyelmet maguk iránt. Valójában nemcsak a cipőknek, tehát a „lakóknak” van szükségük egy nyugodt zugolyra, arra, hogy egyéni és társadalmi szinten is őrizzék emlékeiket és emlékezetüket, de így, általuk lesz értelmezhető, számunkra való, a szó transzcendens értelmében belakható a világot jelentő, modellező doboz is.
Ehhez a kapcsolathoz most a régebben általa gyakran alkalmazott tárgykollázsokra, ironikus-szomorkás asszamblázsokra sincs szükség. Most elég a bizalom a művészet láthatatlan fonalakkal összekötni tudó erejében, egyén és világ, ember és isten dialógusában, melynek akkor is működnie kell, ha a világ nem éppen legkellemesebb arcát mutatja, ha néha durván erezettek, ideiglenesnek tűnő módon összeróttak a falécek. S valószínűleg épp ez a bizalom teheti hitelessé, egyszersmind gyengéddé a kicsi és a nagy szakadatlan dialógusát.
Emesét tehát az itt-ben, az evilágban folytonosan megújulni képes tradíció spirituális lehetőségei foglalkoztatják. Orsit viszont a dimenzióinkon kívül levő dolgok, a túl titkai. A megfejtést nem ismerjük, de Weöres Sándor megpróbálkozott vele: „Mi van a hegyen messze túl?/Hej a hegyen messze túl/Lófej-széles ibolya virul.”
Pataki Gábor
Góra Orsolya és Somogyi Emese Rétegszekvenciák című kiállítása elé – megnyitó (szerkesztett változat) Elhangzott: Budapest, Karinthy Szalon, 2023. június 20.
Fotók: Aczél Márk
