Kovács Gabi interjúja Péntek Orsolya képzőművésszel
Péntek Orsolya képzőművész, író több szálon futó családregények szerzője szereti városokhoz (Pécs, Róma, Velence) kötni történeteit. Absztrakt festményin kedvelt helyszínei új formában megidézve gyakran megjelennek. A Karinthy Szalonban hamarosan nyíló legfrissebb, Elemek című kiállításán különféle tradíciókat idéz meg: kínai, indiai, európai-alkimista elemtanjait tanulmányozva festette meg összehasonlító vagy éppen egymással párbeszédbe kerülő képeit. A tárlatot május 24-én este 18 órakor Antalffy Péter történész nyitja meg, a megnyitón közreműködik Kiss Llászló, az URH és az Európa Kiadó alapító tagja.
Olvastam, hogy négyéves kora óta festőművésznek készült, mégis valahogy az írás ezt beelőzte, és íróként ismertük meg először. Ennek mi a története? Úgy tudom, hogy a regényírás menekülőút is volt egyben.
Négyévesen eldöntöttem, hogy grafikus leszek, ezt hatévesen módosítottam arra, hogy inkább festőnek készülök. Tizennégy éves koromig ebben nem ingatott meg semmi, ám akkor megbetegedtem. Miután meggyógyultam, írásban próbáltam feldolgozni a halálközeli élményt, és hamar elkezdtem foglalkozni a tradíciók – először a buddhizmus – világképeivel. Húszéves koromban a képzőművészi és a kultúrtörténészi pálya között kellett volna választanom. Addigra már szerepeltem néhány kiállításon, de nem találtam a helyem a magyar képzőművészeti életben. Érzékeltem, hogy valami mást csinálok, mint mások. Ez nem értékítélet, hiszen sokakat sokra becsülök a hazai pályatársak közül – inkább csak otthontalanság. Többek között ezért is diplomáztam inkább történelem szakosként. Időközben megjelent egy verseskötetem, ám kiderült, hogy a prózához több érzékem van. Kaptam egy irodalmi díjat és néhány, számomra fontos embertől nagyon sok biztatást – miközben keményen kellett küzdenem az irodalmi élet sajátosságaival. De azért nekiültem, és megírtam egy regénytrilógiát, miközben napi nyolc-tizenkét órában megélhetési munkát végeztem, ami mellett festeni eleve nem lehet. Úgy lettem hát író, hogy észre sem vettem. Amikor az első regényem megjelent, akkor viszont leesett rólam egy hatalmas teher, és újra elkezdtem festeni. Több mint tíz év ment bele a prózába… izgatott a kihívás. Már nem lehetett nem befejezni, amibe belekezdtem. De elsősorban képzőművész voltam mindig is, és visszatérni erre a pályára olyan volt, mintha végre újra kapnék levegőt. A kultúrtörténészség meg közben lehullott, mint másról a ruha boldog szerelemben.
Festőként az olasz és a távol-keleti kortárs képzőművészetet áll önhöz közel. Ez hogyan alakult így?
Amikor a helyemet kerestem fiatal művészként, teljesen más fogott meg, mint a művésztársakat. Nagyon érdekelt a szín, a struktúra, az anyag, a fény, a kora reneszánsz, a román kori és az ókeresztény falfestmények megdöbbentően kortárs világa, később Gyarmathy vagy Hantai. Máshol kerestem a vonatkozási pontokat, mint a neodada kifulladása idején sokan. Persze nyilván voltak hozzám hasonlók, de nem ismerhettem mindenkit. Mérhetetlenül idegesített a neo-neodada, a neo-konstuktivizmus, az álnaiv, a protest, a direkt politikai aktusok, a kiüresedettség. Úgy gondoltam, ideje visszatérni a képhez, aminek nem társadalmi „üzenete” van, meg nem egy poén, hanem fel van emelve valamilyen értelemben, esztétikailag legalább. Meg – talán épp a többes, monarchiás identitásom miatt – eleve erősebben kötődöm a nagytotálhoz, mint a lokális nézőponthoz. Ma már nem vagyok indulatos, amiért sokáig idegennek éreztem magam művészként itthon. Meglehet, egyszerűen itáliai maradt a lelkem a nagy monarchiás népvándorlásban. Egy kis koreai beütéssel.
Kedveli a sorozatokat, előző, a 2021-ben az Esernyős Galériában megrendezett Tarot kiállításában is egymáshoz kapcsolódó, egymással párbeszédbe kerülő színes, absztrakt festményeket láthattunk.
Az önálló kompozíciók nekem ma már kevésbé izgalmasak, mint a nyitott műalkotások, vagy azok a művek, amelyek képesek úgy megjelenni, hogy az egyes munkák egy nagyobb struktúra, narratíva részei. A 2021-es Tarot kiállítás előtt is próbálkoztam már ezzel. De az Esernyős Galériában rendezett önálló kiállításom volt az első, ahol kísérletet tettem arra, hogy létrejöjjön egy olyan „ideiglenes” műalkotás, amelynek darabjait – amelyek egyébként önálló művek – a bontás után széthordják. Megfestettem Tarot nagy arkánumát absztrakt színnyelvi jelekként. A huszonkét képet egy óriási kompozícióban rendeztem el a falon. Három sorba rendezve, hét-hét kép alkotta a nagy képet, a 22. „lap” pedig külön volt. Így egy képsorozat egyben egy nagy képet is kiadott. Mivel a darabok azóta részben külföldön élő gyűjtőkhöz kerültek, eredeti formájában a Tarot kiállítás már nehezen lenne megvalósítható. A mű viszont nyitott, azaz a még meglévő néhány munka mellé talán készülnek még frissek, így keletkezhet egy nagy új kompozíció az évek során. Valahogy próbáltam kilépni abból a statikusságból, amit az egy darab kép behatárolt tere jelent, hiszen a világ is így épül fel bennünk és körülöttünk: a dolgok nem önmagukban állnak, hanem viszonyba kerülnek egymással, a térrel, és kialakulnak azok a hálózatok, amelyek nélkül voltaképp értelmezhetetlen egy adott dolog mibenléte.
Szereti szövegekkel, filozófiai, kultúrtörténet magyarázatokkal kiegészíteni a képeit. Most is így lesz?
A különféle tradíciók – kínai, indiai, európai-alkimista – elemtanjait vettem alapul, megfestettem a kínai, az indiai, az alkimista tüzet, a vizeket, a quinta essentiát, stb. Kitehetném a képeket a falra minden magyarázat nélkül is, de ez nem lenne udvarias gesztus. Írtam hát három magyarázó szöveget. A kép persze beszéljen önmagáért, de azért megpróbálom kontextusba helyezni a látványt.
A tűzről, a vízről, a fémről, a földről vagy épp az ötödik elemről, a quinta essentia-ról szólnak a képei a mostani Elemek című kiállításán. Miért vonzódik ezekhez a tradicionális témákhoz?
A tradíciók ember- és világképe az emberrel egyidős, és amíg ember lesz, addig tradíció is lesz. Fontos, hogy ez nem valamiféle konzervativizmust vagy misztikus zavarodottságot takar: a tradíciót hamvasi értelemben értem, az ő szavával a tradíció egyszerűen középpont. Megfelelő alapállás a világ szemléletére, amelynek elérése az apokalipszisben élő embernek az egyetlen lehetséges lépése. Metanoiáról, átfordulásról van szó, amikor az itt és most ezer kínjából és gyötrelméből a tudatunk ki tud lépni egy magasabb szintre és feltárulnak előtte az összefüggések. Szerintem ugyanakkor fontos a szinkretizmus elkerülése, mert az zavart eredményez. Az ember döntse el, hogy keresztény, buddhista, zsidó vagy védikus, netán szúfi úton jár. Aztán pár évtized olvasgatás és gyakorlás után előjönnek a hasonlóságok a világok közt, de egy élet – és ezt egyre jobban látom – kevés átlátni mindet. Talán ezért is foglalkozom ennyit a hagyományrendszerekkel. Törekszem a legtöbbet megérteni belőlük.
Érdekes, hogy íróként, történetmesélőként nem narratív, hanem főként absztrakt, nonfiguratív képeket fest.
A valódi absztrakt irodalmat szerintem még nem találták fel, bár a dada és a posztmodern sokat tett az ügy érdekében. Írni szerintem csak történetet lehet – még tetszőlegesen összehányt szavakból is kihámozza a sztorit az olvasó elme. Nekem meg volt egy jó kis monarchiás családtörténet a fiókomban, amelynek elmesélését voltaképp rám bízták a nagyszüleim. De ez semmilyen relációban nincs azzal, hogy absztraktot festek. Legfeljebb annyi, hogy a helyszínek vagy a városok visszatérnek a regényekben és a képeken is: Pécs vagy Velence ott van mindkét világomban. Mint ahogy a „karnevál” is – megint csak hamvasi értelemben. Voltaképp nem a formán múlik a dolog, hanem a tartalmon, azt hiszem.
